013 - Recovery

Az ágyban felülve meredtem a semmibe hosszú perceken keresztül. A gondolataim valahol megszűntek, és átmentem a fiúk által jól ismert "üres dobozba". A semmiben lebegve lassan lecsúsztam ülő helyzetemből, és a párnára bukott a fejem. Hamarosan álomba merültem és nem is ébredtem fel másnapig. 

Valamivel jobban éreztem magam, mint tegnap délután, azonban még mindig elég rosszul ahhoz, hogy ne keljek ki ölelő takaróm birtokából. Éjjeliszekrényemen ott volt a kancsó tea. Pont elértem, de hideg volt. A tegnapi lehetett.

Nagyjából egy óra vegetálás után kopogtak az ajtómon.

- Gyere - szóltam, hangom ugyan még mindig nem volt.

Apa lépett be egy újabb adag teával a kezében.

- Jó reggelt. Főztem újat, a tegnapit már ne idd meg.

- Jó reggelt.. jó. - bólogattam.

- Hú.. jó a hangod. - húzta a száját. - Itt a gyógyszered, kiváltottam reggel.

- Köszi. Mennyi az idő? - kérdeztem, mire karjára csatolt órájára nézett.
- Fél tíz. Jó sokat aludtál. - mosolygott.
- Aha.
- Jobban vagy?
Rossz kedvűen ráztam a fejem, jelezve, hogy nem igazán.
- Akkor hagylak... mennem kell a városba, be kell néznem az irodába. Van egy fontos tárgyalásom, nem hosszú, de jelentős. Legkésőbb másfél-két óra múlva jövök.
- Oké.
- Igyad a teát. Ne felejtsd el a gyógyszert sem! Kaja van a hűtőben, ebédet meg majd hozok. Nem lesz már időm főzni. Mit szeretnél?
- Mindegy.. valamit, ami neked is jó.
- Rendben. Takarózz be! - lépett mellém, nyomott egy puszit az arcomra, kisimította a hajam láztól izzadt arcomból. - Nagyon meleg a fejed... - állt fel mellőlem, és az asztalomhoz sétált. Kivette a dobozából a lázmérőt, és a kezembe nyomta. - Mérd csak, meg mennyi! Megvárom, addig nem megyek még.
Három perc múlva csipogott a készülék, jelezve az értéket. Kijelzőjére pillantva elszomorodtam.
- Mutasd... - vette ki a kezemből. - Harminckilenc fok, Atya ég...
Kiment a szobámból, aztán egy lázcsillapítóval és vizes ruhával tért vissza.
- Köszi... de nem túlzás ez? Nem haldoklok...
- De lázad van. Ez majd jót tesz.
- Rendben... - adtam meg magam, és szófogadóan homlokomra raktam a rongyot, míg apa kitöltött bögrébe egy kis teát, majd kezembe nyomta a gyógyszerrel.
Leadta még egyszer az instrukciókat, aztán magamra hagyott. Majdnem újra elaludtam, mikor megcsörrent a telefonom. Dana volt.
- Sziaaa! - üdvözölt kitörő örömmel.
- Szia! - köszöntem rekedten.
- Whoah.. a hangod... komoly.
- Ja...
- Na, csajszi, pattanj ki az ágyból és engedj be. - nevetett.
- Tessék?
- Jól hallottad, itt állok az ajtó előtt.
- De hát előttünk vittek be a kórházba.. - kerekedett el a szemem.
- És? - kérdezett vissza értetlenül egy kis hatásszünet után.
- Ja, hogy te laza vagy. - nevettem el magam, azonban hamar átcsapott köhögésbe. - Biztos akarod, hogy megfertőzzelek?
- Egy éjszaka elég volt megfigyelni, úgy tűnik. Óó, immunis vagyok rád, kedvesem.
- Hát.. oké. Várj, megyek.
- Helyes.
Kikászálódtam az ágyból. A fejem majd' széthasadt és meg is szédültem, de barátnőmet mindenképp látni akartam.
- Danaaaaa - hörögtem, miközben a nyakába borultam. - Hiányoztál!
- Te is nekem.
- Anyukád hozott?
- Ja, előbb ment el.
- Miért nem mondtad, hogy maradjon nyugodtan? - sajnálkoztam.
- Dolgozni ment.
- Ja... - kaptam a fejemhez. Igaz, attól, hogy én itthon betegeskedem, az élet még megy tovább. - Gyere fel. - indultam a lépcső irányába.
Utánam bicegett az emeletre. Elterültem az ágyamon, de fel is álltam, hogy segítsek neki felrakni sínben nyugvó bokáját.
Miután elhelyezkedtünk, neki is szegeztem az első és legfőbb kérdést, ami elmémet feszegette.
- Mesélj csak, mi történt tegnap?
Elgondolkodó fejet vágott, és belekezdett.
- Igazából ugye ágynyugalomra vagyok ítélve. Szóval egész nap feküdtem, és untam magam. Volt kaja a hűtőben, úgyhogy kivettem, hogy megmelegítsem. Hallottam valami zajt, de azt hittem, csak a mikró kattog, vagy valami ilyesmi... aztán valami a fejemnek vágódott és elterültem.. belém rúgott valaki többször is, de nem láttam semmit, mert már félig ájult voltam akkorra. Aztán már csak arra emlékszem, hogy a mentőben ébredtem... bevittek, megnéztek, egy éjszakára benn tartottak... attól féltek, hogy valami belső szervi vérzésem lehet, de semmi ilyesmi, csak felrepedt a szám.. meg az orrom vérzett...
- Jézusom. - meredtem rá. - Furák ezek az orvosok... mikor először mentünk be hozzád, akkor mindenféléket összekavartak... a bokádat nem is mondták, csak hogy bordáid törtek, meg a fejed sérült.
- Igen? Az tényleg fura.
- Hát eléggé.. - ráncoltam a homlokom.
- De az a fő, hogy megvagy, itt és most, és élsz, és wháá. - kúsztam közelebb hozzá, és szorosan megöleltem. Nevetett, aztán visszaparancsolt a takaró alá.
- Igyál teát még. Várj, töltök.
- Ne kelj fel, fekvőbeteg vagy, emlékezz!
- És? - nevetett fel újra.
- Hát, vigyáznod kell magadra.
- Neked meg tüdőgyulladásod van.
- Fázok is...
- Mértél már lázat?
- Aha... 39 volt, vettem be rá gyógyszert.
- És ez a másik doboz? - nézett a kisszekrényre, miközben kezembe adta a teám.
- Köszi. Antibiotikum... reggel-este kell asszem. Mi van a dobozon?
- 2x1. Szóval igen.
- A reggelit már nem veszem be, majd este.
- Jól van. - mosolygott rám, és elsántikált az asztalomig. Leült a laptopomhoz, és bekapcsolta. Míg töltött, rákötötte a hifire.
- Mire készülsz? - néztem rá gyanakodva.
- Hoztam neked valamit. - kacsintott.
- Valamit?
- Filmet.
- Remek. Mit? - csillant fel a szemem.
- Meglátod. - állt fel, és nekiállt áthúzni a lapost töltőstül az ágyamra.
- Hát jó. - húztam fel a térdem, majd beleittam a teámba. Ahogy elöntött a melegség, magamban hálálkodtam apának, amiért epreset főzött.
A nagy filmnézések közepette - Dana betalált a választással, a Corpse Bride nagy kedvencem volt - apa nyitott be.
- Sziasztok. - lepődött meg az időközben megduplázódott létszámon.
- Szia. - köszöntünk vissza egyszerre.
- Mit csináltok? - mosolygott.
- Filmet nézünk.
- Jobban vagy? - nézett rám bizakodóan.
- Egy kicsit igen. - válaszom ugyan még mindig rekedt volt, mégsem hazudtam, a lelkiállapotom 200 %-ot javult.
- Ennek örülök. Hoztam kaját, lent van. Éhesek vagytok?
- Egy kicsit... Dana?
- Úgyszintén.
- Akkor hozom.
- Köszi.
A lépcső recsegéséből ítélve leért, majd pakolt valamit odalenn. A következő percben megjelent két tányérral.
- Köszi. - vettem át a gőzölgő tálat. Kínai. Szuper.
Dana is megkapta az ő adagját, és nekikezdtünk az evésnek.
Mire a film végére értünk, és kaja sem maradt több, elszaladt az idő. Idő közben megcsörrent Dana telefonja is, Vic kereste, hogy elhozza hozzám.
Beszélgettünk egy darabig még, meg zenét hallgattunk, aztán betoppant.
- Sziasztok. - mosolygott, valami azonban volt a fiú szemében.
- Vic... mi a baj? - keltem fel az ágyról, és sietve az ajtóban termettem.
Nem szólt semmit, csak átölelt, végigsimított a hátamon. A hideg kirázott, hogy semmit nem mondott, csak nézett maga elé.
- Mi az? - kérdeztem most már idegesebben.
- Semmi, csak.. tudod, ma volt a geometria dolgozat...
- De hát te nem is velünk vagy egy szakon. - ráncoltam a homlokom.
- Mi? - nézett rám furán.
- Na jó, Victor, bökd ki, mi bajod van!
- Semmi.. - sütötte le a tekintetét. - Hé, mi az ott a padlón?
- Vic! - lóbálta kezét Dana. - Mi a probléma?
Barátunk csak tovább sóhajtozott, aztán hosszú percekig csak szenvedett, míg végre megszólalt.
- Megtámadtak.
- Tessék?
- Két csaj... csak úgy nekem estek, nem értettem semmit.
- Csaj? De miért?
- Megfenyegettek, hogy ne mondjak semmit senkinek.
- De azért elmondod, ugye? - néztem rá kérdőn, tudva, hogy úgyis kihúzom belőle.
- Aha. Szóval utolsó óra után felhívtam Danát, hogy felugrom érte, amúgy szólhattál volna - nézett a barátnőmre -, mert ha tudom, hogy elhoznak, nem jövök kocsival.
- Bocsi.. folytasd inkább a sztorit.
- Mentem épp a parkoló felé, hogy elinduljak, mire hirtelen előttem állt Irina.
- Az orosz? Akivel randiztál?
- Az hát.
- És? - kérdeztük egyszerre.
- Jött vele a másik. Az a Sabine.. félrehívtak. Nem tudtam, mit akarnak, mert ugye Irina-val randiztam múltkor. Igaz, hogy azóta nem kerestem, nem volt olyan érdekes, de.. na. Szóval... - és itt megakadt, szemei révetegen tekintettek a semmibe.
- Vic? Vic? - intettem arca előtt, mikor már majdnem egy perce ült csendben.
- Ha? - kapta fel tekintetét rám. - Jaaa, igen... Arrébb mentünk a sövényekhez, és elkezdett valamit magyarázni, hogy mit képzelek, hogy rád hajtok - pillantott rám -, aztán hogy Danát is fűzöm, de nem is értem, mit akart, tudjátok, hogy mi van, egyikőtök barátságát sem lennék hajlandó feladni egy ilyen népségért, mint ez a moha...
Kuncogtam egyet a jelzőért, azonban valami még nyomta Vic szívét, mert továbbra is erősen búskomor képet vágott.
- Folytatod? - kérdezte Dana, ő is ráérzett.
- Hát... jó, hazudtam. Valójában nem Avice volt a problémájuk, hanem Alice.
- Alice? Ki az az Alice? - nézett barátnőm értetlenül, nekem pedig tátva maradt a szám.
Hónapokkal ezelőtt mesélt egy Alice nevű lányról, akivel már két éve együtt voltak, amikor elköltözött a lány, és nehéz döntés volt bár, de végül öt hónap után feladták a távkapcsolatot.
- Alice, aki...? - sütöttem le a szemem.
- Igen. - suttogta Vic, majd hangosan folytatta.
- Dana, tudod, neked talán még nem meséltem el azt az apróságot, hogy volt egy lány az életemben. Alice Parker-nek hívták, és két évet jártunk. De a szülei elváltak - itt lemondóan sóhajtott -, és az anyja elvitte őt Washingtonba. Majdnem fél évig próbáltuk tartani a kapcsolatot, de nem ment egyszerűen. Feladtuk. Viszont... és ezt a részt még nem egyikőtök sem ismeri: nem bírtuk ki, három hét után újra felvettük a kapcsolatot. Azt mondta, sajnálja, keressek mást, de nem bírtam. Voltak ilyen eseteim, mint Irina, de egyiket sem tudtam komolyan venni. Neki is volt egy srác, de ugyanezt mondta, hogy nem megy. Aztán... két hete hazajött, találkoztunk. Irina pedig látott minket, és nem tudta hova tenni. Ezért megfenyegetett, hogy kinyírja, de előbb - nyelt nagyot - kiherél engem.
- Huh... - ültem lesújtva, Dana egyenesen sokkban bámulta a padlóm.
- Igazából nem az zavarta be, hogy mással találkozom, hanem hogy Alice anyja elárult. Gimis barátnők voltak Irina anyjával, és beszélgettek tegnap este. És kinyögte neki a titkomat, hogy Alice...
- Igen? - sürgettem a történet végét.
- Azt szerettem volna, ha ti vagytok az elsők, akik megtudják...
- Mit? - nézett fel homályos tekintettel Dana.
- Hogy eljegyeztem Alice-t...

012 - A riverside-i csöves

Időérzékemet teljesen elveszítve zokogtam Vic vállán. Levegőhöz csak szaggatottan jutottam, ami miatt nem sikerült érthetően közölnöm a fiúval, hogy szóljon Hayley-nek. Hála az égnek, időközben visszahívott, így a telefont kezébe nyomva sikerült értésére adnom, mit akarok.

- Hayley? Vic vagyok..

...

- Igen, bejutottunk, és az a helyzet, hogy ne ijedj meg - figyelmeztette, amit rosszul tett, mert az anyai ösztönök ilyenkor azonnali parára kényszerítik az embert -, de Dana .. szóval rátámadtak.

...

- Nem tudom, de nyitva volt az ablaka, és a konyhában feküdt.. - nézett végig a pulton, a falakon, ajtókon és minden lehetséges nyomon.

...

- Igen, de mentőt hívtunk hozzá, már elvitték, azt mondták, valószínűleg semmi komoly baja nincs, de beviszik kivizsgálni.

...

- Rendben.. jó... meglesz... nincs mit.

...

- Eléggé kiakadt.. - nézett rám aggódva.

...

- Tippem sincs. - húzta a száját.

...

- Oké... szia! - rakta le. - Szóval... -kezdte.

- Igen? - haraptam a számba félve.

- Eléggé kivan.. mondtam, hogy te is aggódsz érte. És hogy nem tudjuk, ki volt az. Vagy.. van tipped?

- Meglehet... - bámultam bele a szakadó esőbe, és leesett a tantusz.

- Gondolkozz - folytattam. - Miért vagyunk itt?

- Mert idejöttünk?

- Viiic - kérleltem -, gondolkozz. Miért jöttünk ide? Mert nem volt suliban.

- Ja..

- Ja bizony. És miért nem volt suliban?

- A bokája miatt.

- ...Na? Még mindig semmi? - néztem rá értetlenül, mire kikerekedett a szeme.

- Óh, hogy az a ... - szorult ökölbe a keze, és az adrenalintól belendülve indult neki az egyre erősödő viharba.

- Vic! VIC! - kiáltottam utána, de meg sem hallotta. Újra kitört belőlem a sírás, és a pokolba kívántam az egészet.

Visszamentem a házba,- időközben kijöttünk a mentősökkel -, bezártam a nyitva hagyott ablakot és a bejárati ajtót, a kulcsot a táskámba dobtam a biztonság kedvéért, és elindultam.

Bőrig ázva egyre jobban fáztam, és fogalmam sem volt róla, hova megyek. Vic otthagyott, több, mint valószínű, hogy Dana merénylője, Colette felé vette az irányt. Hazamenni sok lett volna, a barátnőm felépülését pedig mindenképp figyelemmel akartam kísérni. Azonban elindulni úgy, hogy nem tudom, melyik kórházba vitték, nem csupán felelőtlenség, de egyszerűen értelmetlen is lett volna. Remélve hát, hogy megszáll az isteni ötlet, végül a legközelebbi metróállomás irányába indultam.

Percek múlva már biztos voltam benne, hogy ez a legnagyobb ballépés volt, ugyanis a megálló, amit arra reméltem, egyszerűen nem létezett. A leghalványabb lila elképzelésem sem volt róla, hol is lehetek, a fáradtság és átfázás után most úrrá lett rajtam a pánik is. Gyűlöltem az érzést, azonban visszafordulni nem akartam, így tovább mentem.

Hosszú óráknak tűnt, mire kiértem az ismeretlen terepről. Derengett az utca, amelyen épp jártam, így kezdtem megnyugodni. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy az utcai lámpák felkapcsolódnak. Rám sötétedett. Messze vagyok az otthonomtól, a legjobb barátnőm kórházban, Vic valószínűleg azóta lerendezte a "lerendeznivalót". Féltem, mibe keveredhetett ezzel az egyetlen délután eseményeivel. Fáztam és borzasztóan törődött voltam. Kezdett nagyon elegem lenni. Sehol nem láttam egyetlen embert sem, a tömegközlekedés minden formája elkerülte a terepet. Már egyáltalán nem volt ismerős semmi. Hiába gyalogoltam messzebb és messzebb, elképzelésem sem volt róla, hogy mikor keveredek újra olyan helyre, amihez bármi közöm lehetne. Kihalásztam a zsebemből csuromvizes telefonom, és pulóverem ujjával próbáltam védeni a rá zúduló víztől. Remegő kézzel tárcsáztam.
- V.. Vic?
- Avice, hazaértél?
- Vic.. nem tudom, hol vagyok.. - csuklott el a hangom, éreztem, hogy azonnal sírva fakadok.
- Tessék?
- Nem tudom, metrót kerestem, de .. nem találtam és most.. nem tudom, hol a francban lehetek, totál elvesztettem a fonalat, elegem van, fázok, fáradt vagyok, megáztam és.. - nem tudtam folytatni, mert kitört belőlem a sírás.
- Hé... Avice.. - szólongatott Vic, de nem tudtam válaszolni. - Avice.. én... Annyira sajnálom, nem lett volna szabad magadra hagyjalak. Ne haragudj, kérlek.
- Menj a fenébe, Vic.. - vágtam rá idegesen. Elborult az agyam, végtelenül csalódottnak éreztem magam.
Szipogva vágtam le magam a járdára egy idegen ház falának dőlve. A könnyek forró patakokban folytak az arcomon, az eső sáros folyama pedig rendületlenül hömpölygött a szegélyek mentén. Kezdett leszállni a köd, alig láttam már az utca túloldalát is. Úgy éreztem magam, mint valami nyomorult csöves.
Léptek zaja szűrődött át az aszfaltra zuhanó cseppek hangján. Felnéztem, de csupán egy sötét sziluett rajzolódott ki az utcai lámpa fényében.
- Jól vagy? - kérdezte, mire felnéztem. Borzalmas látványt nyújthattam számára, vizesen lógó tincseim az arcomba hulltak, a sminkem már a nyakamig folyt, vörösre sírt szemeimmel pedig kérdő pillantást vetettem felé. Felém nyújtotta a kezét.
- Ki vagy te? - kérdeztem vissza bizalmatlanul.
- Én? - hezitált - Miért, te ki vagy?
- Az.. lényegtelen.
- Na látod. Valaki vagyok, aki felsegít. Miért ülsz itt?
- Hát... - most komolyan, egy idegennek fejtegessem, miért ülök egy járdán megázva az éjszakában.. egyedül? Végülis..
Dióhéjban felvázoltam a helyzetet, a végén vágott egy grimaszt rám, amit abszolút meg is tudok érteni. Nem minden nap találkozik az ember olyan csövesekkel, akik eltévednek a saját városukban.
- ...és most akkor hova mész? - pislogott értetlenül.
- Nem tudom. Haza kéne. - feleltem a földet bámulva.
- Aha. Hát.. hol laksz?
- Mond neked valamit a Primrose Drive?
- Fuuu.. nem igazán.
- Remek... Na mindegy, megyek. Kösz a segítséget.
- Hát, sok sikert... szia. - nézett utánam, ahogy elindultam az utcán.
A sűrűsödő ködtől egyre kevesebbet láttam. Az utcákat róva rájöttem, engem senki nem keres. Ránéztem a telefonomra. Egyetlen értesítést sem jelzett. Térerő volt, nem fogadott hívás azonban senkitől. Apa.. Adam... Vic... Dana, Hayley, Mitch, .. valaki...
Miért nem hiányzom senkinek?!

Fáradtan és valószínűleg már betegen is hirtelen felcsillant a reménysugár. Mivel felhívni nem fogok senkit - ahhoz túl makacs vagyok, inkább szenvedek -, és mennem sincs hova, révén, hogy gőzöm sincs, hova kevertem magam... Így egyetlen lehetőség maradt.
- Még 10 utcát vagyok hajlandó gyalogolni. Nem többet. - motyogtam magamban, és számolni kezdtem. - Ez egy... kettő... - a negyediknél aztán fellélegeztem.
- Isten áldja Amerikát! - lábadt könnybe a szemem a park láttán. Bár minden csuromvíz volt, ledobtam magam az első padra, és a táskámat a fejem alá téve elnyúltam. Azt hiszem, kellően kész voltam ahhoz, hogy perceken belül elaludjak az időjárás viszontagságai ellenére is.
Nem tudom, mióta fekhettem tétlen, mikor valaki állt fölöttem. Azaz hogy valakik...
- Avice... Jó ég, Avice! AVICE! - rázott fel Vic.
- Mi a...? - akartam kérdezni, azonban torkomba éles fájdalom nyilallt, hang pedig nem jött ki a számon. A kép homályos volt, fájt levegőt venni is, a mellkasomon mintha ült volna valaki. Felültem, körbenéztem. Még mindig a parkban voltam. Megszédültem, így a pad támlájába kellett kapaszkodjak. Ahogy a földet bámultam, lassan kezdett kitisztulni a kép, és megláttam az előttem álló Vic-en kívül egy másik srácot is.
Leült mellém, végigsimított az arcomon, két keze közé fogta és a szemembe nézett.
- Avice, hallasz? - kérdezte, én pedig kábán bámultam a zöldes szempárba.
- Elég rosszul van.. te jó ég, még jó, hogy megtaláltuk. Vigyük haza. - állt fel mellőlem, majd kezeimet nyakába rakva felemelt, és elindult. Félig ájultan lógtam karjaiban, és tudat alatt tisztában voltam vele, ki ő, mégsem jutott el az agyam tudatos részéig.
- Vic.. hol vagyok? - sípoltam, majd köhögtem. Az ösztönös cselekményt azonnal meg is bántam, a tüdőmbe iszonyatos fájdalom szúrt.
- Shh.. maradj csöndben, kislány, nemsokára jó helyen leszel.
Még sétáltunk egy kicsit, mire egy parkolóba értünk. Vic kocsijához lépve a fiú kinyitotta az ajtót, és a még be nem azonosított személlyel beültünk a hátsó ülésekre. Ölébe hajtottam a fejem, miközben becsatolta a biztonsági övet, aztán magához húzott és átfonta karját mellkasom előtt. Fájt. Alig kaptam levegőt, viszont lassan kezdtem magamhoz térni.
- Mitch.. - suttogtam, és utolsó erőmből felé igyekeztem fordulni. A nyakam iszonyúan meg volt merevedve, és a szemeim is fájtak, mégis hihetetlen nyugalom és megkönnyebbültség öntött el, ahogy ránéztem.
Előre fordulva a visszapillantóban Vic-re sandítottam.
- Köszönöm.. - hörögtem, és igyekeztem visszafogni a kitörni készülő újabb köhögést.
- Hogy lehettem ilyen felelőtlen... - szentségelt az orra alatt, miközben hazafelé tartottunk.
Nem tudtam válaszolni.

A szobámban fekve ébredtem, az ágyam körül már öten voltak.
- Avice.. - hallottam sokadjára a nevem. - Ébresztő, itt az orvos.
Kinyitottam a szemem, bár nem esett jól. Balomon apám, Adam, Vic és Mitch figyelt, jobbomon idegen férfi ült.
- Szép napot, kisasszony, hogy érzi magát? - mosolygott, mire egy halvány vigyorfélét próbáltam viszonzásképp arcomra ölteni.
- Rosszul. - válaszoltam őszintén.
- Most megvizsgálom. - közölte, majd megkérte a társaságom, hogy hagyják el a szobát. Felhúzta a pólóm, és meghallgatott, megnézte a torkom, lázat mért. Összevont szemöldöke nem engedett semmi biztatóra következtetni, és diagnózis sem volt pozitívabb.
- Nos, ez egy csúnya tüdőgyulladás. Legalább egy, de inkább másfél-két hét ágynyugalomra van szüksége, hogy rendbe jöhessen. Írok fel magának antibiotikumot, mellé szedhet probiotikumot is, hogy az immunrendszere jobban bírja. Egyen sok gyümölcsöt és igyon minél többet, amennyit csak bír. Mi a kedvenc teája? - mosolygott kedvesen, miközben visszatakargatott, és annyira jól esett a törődése, hogy szinte könnybe lábadt a szemem.
- Az epres.. - suttogtam még mindig, révén, hogy hangom nem volt.
- Szólok az édesapjának, hogy készítsen magának. - kotorászott a táskájában. - Egyébként csodálatos barátai vannak. Nagyon aggódtak magáért.
- Tényleg? - néztem rá csillogó szemekkel.
- Bizony. - szedett elő egy tollat és papírt. - Írok kikérőt az iskolába.
- Köszönöm. - biccentettem erőtlenül.
Asztalomra tette a papírt, a székem visszatolta a helyére, majd kinyitotta az ajtót.
- Jöjjenek.
Mitch, Vic és Adam egyyből bejöttek, apa még váltott a dokival pár szót.
- Avice, úgy sajnálom... hogy tehettem ilyet.. ez az én hibám! - sajnálkozott Vic egyfolytában.
- Ha tudnád, hogy reggel 6 óta mennyit kerestünk...
- Hány óra? - néztem rá ajkamba harapva.
- Dél múlt.
- Nem voltatok suliban? - képedtem el.
- Igazából reggel meg akartalak lepni, ezért ide jöttem, felkéreckedtem a szobádba, de nem voltál ott. Halálra rémültünk, mindenhol Téged kerestünk.. bejártuk majdnem az egész várost..
- Felhívtam Mitchell-t, hogy tud-e rólad valamit. - szállt be a beszélgetésbe Adam.
- Honnan volt meg a száma? - lepődtem meg.
- Az asztalodon volt egy cetlin.
- Oh...
- Aztán hárman kezdtünk keresni, Danához is becsöngettünk, de nem nyitottak ajtót.. valószínűleg bent éjszakáztak a kórházban. - folytatta a történetet Vic.
Egymás szavába vágva meséltek el mindent, merre mentek, kit kérdeztek, míg végül rám találtak.
- Istenem.. sajnálom.. - mondtam a szenvedésük hallatán.
- Ugyan.. az én hibám. - hajtotta még mindig Vic.
- A lényeg, hogy mostmár rendbe jössz. - mosolygott rám Mitch.
- Igen... - igyekeztem én is hasonlóképp tenni.
- Danával mi van? Tudtok róla valamit? - jutott hirtelen eszembe.
- Igen, beszéltem vele, elmondtam, mi van veled, és szóltam, hogy meglettél. Ma délelőtt kiengedték, szerencsére semmi baja nem lett. De ismeretlen tettes ellen feljelentést tettek Hayley-vel, egyenlőre várjuk az eredményt. - pislogott sötéten Vic.
- És Colette? - kérdeztem félve, mire forgatni kezdte a szemét.
- Áhh, nem volt otthon. Az anyja se tudta, hol van, bekamuztam, hogy meg akartam lepni. Persze elhitte.
- Aha... - néztem magam elé, és kissé csalódott voltam, hogy nem kapta meg az a szerencsétlen, ami járna neki.
- Ha meggyógyultam, együtt intézzük el. - emeltem rájuk komolyan a tekintetem. - Ígéritek, hogy segítetek?
- Persze!
- Naná.
- De most megyünk, gyógyulj meg gyorsan! Nekünk dolgunk van... holnap délután jövünk! - álltak fel az ágyam széléről.
- Danát is hozzátok! - néztem utánuk.
- Feltétlen, szerintem ő is látni akar Téged. - vigyorgott Vic.
- Köszi. - lábadt ezúttal tényleg könnybe a szemem. - Sziasztok...
- Sziaaa! - kiabált vissza, Mitch csak intett.
Elgondolkodva néztem magam elé, és azon járt az eszem, hogy mit csináljak, mikor A Lucker-fiú visszarohant a szobámba. Felkapta a telefonját az éjjeli szekrényemről, majd rám kacsintott és kiment. Az ajtóból azonban még visszafordult egyszer, mire kérdőn néztem rá. Utoljára visszasétált hozzám, nyomott egy puszit az arcomra, és kiment.

011 - Hullámvölgy

Az ébredés kellemetlen pillanata, amikor arra ébredsz, hogy ezúttal tényleg késésben vagy... Több, mint ciki. Eszeveszett rohanásban kezdtem a fürdőszobában, összeszedtem magam, majd felöltöztem. A táskám tartalmát feltúrva felháborodtam, mert nem találtam a szempillaspirálom. Végül megtaláltam - a legalján, rápakolva száz aprósággal -, de csalódnom kellett, ugyanis kifogyott. Hihetetlen. Miért most?! A szobámba felrohanva kirántottam a fiókom, úgy rémlett, az előzőben van még egy kicsi, de nem találtam meg. Az ablakomon kipillantva grimaszoltam egyet, csúnya volt az idő, az ég sötét volt és a villanypóznák természetellenes himbálózásából ítélve a szél is fújt.

A hűtő ajtaját feltépve ért a második csalódás, ugyanis majdnem teljesen üres volt. Kávét főzni már nem volt időm, így kómásan bújtam bele kedvenc, fekete-fehér kockás pulcsimba. Táskámat a vállamra véve léptem ki az ajtón, és azzal a lendülettel vissza is tántorodtam a küszöbről. Az ég nem csupán borult volt, hanem konkrétan sötét, és nem elég, hogy metszően hideg szél fújt, de az eső is esett. Nem lehet igaz.

Kikaptam hát a fogas alatti esernyőtartóból az egyetlen működő - szivárvány-színű - eszközt, és utoljára ellenőriztem a fejem a tükörben, amikor a hátam mögött megláttam benne a bátyám.

- Hé, neked nincs ma suli?

- Mi? - dörzsölgette álmosan a szemeit.

- Nem mész suliba?

- De... mit csinálsz itt ilyen korán?

Azt hittem, megint én vagyok a hülye, és korán keltem, de az órát nézve sajnos - uhhh - iszonyú késésben voltam.

- Indulok, el kéne érnem a metrót.

- Most? De hát... - értetlenkedett, azonban az óra láttán kikerekedett a szeme. - Miért nem keltettél fel? A francba... - pattant ki rögtön a szeme, és visszarohant az emeletre.

- Én elindultam. Szia! - kiáltottam utána, majd az ajtón kilépve nekiindultam.

Az eső nem hogy alábbhagyott volna, csak egyre erősödött. Minden szürke volt, a város fölött szűnni nem akaró fellegtakaró ült. A járda nedves volt, és csúszott, a metró pedig elérhetetlenül messzinek tűnt. Próbáltam igyekezni, de minden jel arra mutatott, hogy le fogom késni.

- Nyugi, Avice.. - súgtam magamnak -, van esély, még elérheted... Még 100 méter.. még 50... 25...

És az orrom előtt ment el. Hihetetlen. Ezt a pofátlanságot! Most várhatok még 10 percet. Késni fogok az első órámról. Hát, ezen már semmi nem változtat. Majd kimagyarázom valahogy.

Fagyoskodva ácsorogtam hát a nyomorult megállóban, és konstatáltam, milyen álmos vagyok. Laposakat pislogtam, és azt hittem, most azonnal eldőlök és az egyik padon alszom egyet, azonban ez túl valóságosnak tűnt, így igyekeztem ébren tartani magam - előszedtem a fülhallgatóm, és valami jó zúzós zenét keresve pörgettem végig az albumgyűjteményem. Sehol semmi, ami jól esne. Jellemző. Végül a Sleeping With Sirens tűnt a legésszerűbbnek, így rányomtam az első számra, ami az ujjam alá akadt. Hallva a dalt, egy halvánnyal jobb lett a kedvem. Majdnem dúdolni kezdtem, de hamarabb észbe kaptam, és csöndben maradtam. Bár tegnap kimondottan jól esett, de akkor nem egyedül voltam, és egész más volt a hangulat is. Mosolyra hajlott a szám, ahogy eszembe jutottak a kisebb jelenetek, és meleg boldogság öntötte el mindenem.

A következő percben befutott végre a metró, felszállva először megkételkedtem magamban, hogy vajon jóra szálltam-e, mert gyanúsan kevesen vannak rajta. Persze a következő pillanatban rájöttem, hogy egész egyszerűen én vagyok késésben. Hiába, a fáradt agy...

Nagy nehezen beérve az épületbe felbaktattam a másodikra. Utálom, hogy ilyen magasan van a legtöbb órám. A terem elé érve kifújtam magam, majd egy utolsó, nagy levegőt vettem, és benyitottam.
A látványra egy borsó méretével azonosra görcsölt be a gyomrom, az arcom pedig egészségesből frissen forrázott vörösbe váltott át. Megtorpantam, a kilincs a kezembe maradt.
A táblánál Mitch állt, és éppen egy kiselőadás közepén volt. Először azt hittem, hogy termet tévesztettem, de végignézve a diákokon, a fele az én osztályom volt.
- Jó helyen jársz, összevont óra van. - nézett rám mosolyogva.
Az addig az ablakon kibámuló tanár megperdült a tengelye körül, és rám szegezte a tekintetét.
- Worshop kisasszony merre járt?
- Worsnop - szólt halkan Mitch.
- Parancsol? - vonta fel szemöldökét a vénlány.
- Worsnop-nak hívják. - nézett rá széles vigyorral.
- Nem érdekes. Tehát merre járt?
- Elnézést, késett a metróm... - mondtam ki az első indokot, ami eszembe jutott.
- Kétlem. Ugyanis azzal jöttem, amelyikkel magának is kellett volna. De lekéste. Elaludt. Tegnap sokáig fenn volt. Mi következik ebből? Vagy sokáig tanult, vagy sokáig csinált valami egyebet. Reméljük, előbbi. De máris kiderül. Üljön le, és vegyen elő egy lapot. Fejtse ki esszében a ... - gondolkodott el - legyen a 19. századi Európa gazdasági fejlődése. 20 perce van. Siessen. - pillantott előbb az órájára, majd rám.
- Michael, folytassa.
- Mitchell vagyok.
- Nem érdekel! - rivallt rá.
Nagy levegő, ne borulj ki. Komoly önuralom szükségeltetett, hogy ne vágjam hozzá az első tárgyat, ami a kezembe akad. Dühösen vágtam le magam a padomba, és kikutattam egy füzetet. Kitéptem egy lapot, felfirkantottam a sarokba a monogramom, csak hogy örüljön, véletlen sem teljes nevet. Felírtam a címet is, és gondolkodni kezdtem. Európa... gazdaság.. egyedül Svájc jutott eszembe, arról sem igen volt semmi, amit ki tudtam volna bőven fejteni, utoljára ezzel a témakörrel két éve foglalkoztunk. Kellemetlen. Megpróbáltam valamit kicsikarni a lapra, de semmi használható információ nem jött össze.
Negyed óra szenvedés és duzzogás után beadtam a nyamvadt lapom, és visszaültem a helyemre. Pechemre addigra Mitch is végzett az előadásával, így nem jöttem rá, miről próbálta tartani azt.
A tanár felvette a lapom az asztalról, és olvasni kezdett. A homlokát ráncolva vágta a szebbnél szebb fejeket, míg végül rám nézett. Az osztály lélegzetvisszafojtva várta a fejleményeket.
- A. W., ezt komolyan gondolta?
- Teljesen. - néztem rá pókerarccal, mire lassan kigúvadtak a szemei, és újra átfutotta a dolgozatom.
- Európa gazdaságát meghatározta Svájc, a bankárközpont. A befektetés legkülönbözőbb módjait hozta létre, és a tőke használata. Maga szerint értelmes ez a mondat? Tudja egyáltalán, mit írt?
- Persze, hogy tudom. - mosolyodtam el. Bólogatni kezdett, de nem mondott semmit. Már vártam a következő mondatát. Az ajtóhoz sétált és kinyitotta, ahogy mindig szokott, ha valaki kihozza a sodrából.
- Akkor menjen, és nézzen utána megint, hogy biztos legyen benne. - tessékelt ki a teremből. - Óó, és.. tekintse igazolatlannak!
- Miért mennék ki? Itt van órám. A tanmenetet nem zavartam. Jogom van bent maradni.
- Kötelessége időben beérni a tanórára, kötelessége igazat mondani a tanárjának, és elhagyni a termet, ha az erre felszólítja! - ordította magán kívül válaszul az érvelésemre.
- Rendben. - mondtam még mindig mosollyal az arcomon, és felvettem a táskám. Az ajtó felé indulva még utoljára visszanéztem. Mitch-et csak egy hajszál választotta el a hangosan felvihogástól, és a többiek is minimum mosolyogtak a helyzeten.
- Csókolom.- integettem vissza az ajtóból százas vigyorral, mire a tanár rám vágta az ajtót. Amennyire hallottam, a teremben kitört a nevetés, a tanárnő pedig igyekezett rendet tartani. Elég minimális sikerrel.
Odasétáltam a lépcsőhöz, és ledobtam a táskám. A hideg kőre leülve inkább magam alá húztam. Az üvegfalon kibámulva néztem, ahogy szakad az eső, amikor újra kinyílt a teremajtó. Azt hittem a tanár lesz az, de Mitch sötétbarna lobonca bukkant elő a magas tölgyajtó mögül.
- Mi az? - néztem kérdőn mosolyogva.
- Nem.. nem bírom - röhögött.
- Mit? - nevettem én is.
- Abba..hagyni... a nevetést. - dőlt a falnak. Tenyerébe temette arcát, és időnként csuklott egyet. Nagy nehezen abbahagyta és odaült mellém.
- Hát ez.. kész. - törölgette a könnyeit. - Hjajj, besírtam. - sóhajtott fel. - Ász vagy, csaj!
- Kösz - pacsiztunk le.
Az elkövetkezendő pár percben, ami hátra volt még az órából, az esőt bámultuk.
A második órában sikerült aztán rezzenéstelen arccal végighallgatni a közgé második felét is, száraz anyagrésznél tartunk, így nagyrészt fecnin és telefonon üzengetettünk egymásnak. Vic-el vagy 50 üzenetet váltottunk, és Lucker-fiúval is egy erdőnek megfelelő papírmennyiséget pingáltunk tele, mikor végre valahára kicsöngettek. Megváltásként ért a hang, ami minden diák füle számára zene.

Ketten álltunk az ajtóban, és bámultunk ki az udvarra, ahol még mindig szakadt az eső. Az eresz már-már letörni készült a víz tömege alatt. A szünet alig akart telni, csendben voltunk mi is, az első két óra jókedve elszállt. Vic a másik épületből nem tudott átjönni, Dana pedig otthon volt, így leültünk a lépcsőre, és megosztva fülhallgatómat zenét hallgattunk. Fáradtan bámultam magam elé, és rájöttem, hogy remegek. Tényleg hideg volt, jól esett volna valami meleg. Mintha csak a gondolataimban olvasna, a következő pillanatban felém nyújtotta a pulcsiját. Kérdőn néztem rá.
- Vedd fel! - biztatott.
- De akkor Te fogsz fázni.
- Feltűnt, hogy eddig sem volt rajtam? - nevetett.
- De, rajtad volt. - ellenkeztem.
- Felejtsd el, vedd fel, na.
- Jó.. - adtam meg magam. - Köszönöm, ez kedves.
- Bármikor szívesen. De most megyek, ha nem bánod. Majd beszélünk még ma! - állt fel mellőlem, és egy csapat srác felé vette az irányt. Lepacsizott mindenkivel, majd utoljára visszamosolygott felém. A következő percben elszivárogtak, és teljesen magamra maradtam. Lassan visszamentem a termünkbe, és rájöttem, hogy nem is ott lesz órám. Fáradtan ballagtam le egy emelettel lejjebb, és a hátam közepére se kívántam az egész napot.

Lassan végül mégis eltelt. Mitch-re hiába vártam, teljesen eltűnt. Az utolsó óra után épp a szekrényembe pakoltam át a könyveim, hogy ne legyen olyan súlyos a táskám - egyet hagytam csak benne, amiből holnapra tanulni kell -, mikor meghallottam, hogy valaki felém trappol a folyosón. A járólapon cuppogó hangokat hallatott a vizes tornacsuka talpa, gazdája pedig arcába lógó haja alól mosolygott rám.
- Aviiice! - torpant meg elém érve, táskáját ledobva ölelésre tárta a karját. Visszakoztam a viszonzástól, ugyanis szegény bőrig volt ázva. Belegondolva aztán, hogy perceken belül én is ugyanígy fogok kinézne, szorosan átöleltem jóbarátom.
- Szia, Vic. - mosolyogtam rá.
- Mizu? Letörtnek tűnsz. - húzta el száját.
- Minden oké. - mosolyogtam meggyőzően, mire hezitált egy pillanatig.
- Aha. ...persze. - rázta rosszallóan a fejét. - Na, gyere, menjünk.
- Megyek Danához.
- Én is.
- Oké. - akkor ezt megbeszéltük...
Kilépve az épületből megborzongtam. Az eső szüntelenül zuhogott, mintha csak dézsából öntenék. Az út mentén hömpölygött a sáros lé, az emberek esernyők alatt igyekeztek mielőbb száraz helyre jutni.
- Van esernyőd? - kérdeztem számba harapva.
- Nincs. - húzta el megint a száját.
- Akkor ázzunk... - sóhajtottam nagyot a párás levegőbe, és nekiindultunk, hogy meglátogassuk barátnőnket.
Húsz perc séta után már mindketten nagyon fáztunk, így egymásban igyekeztünk tartani a lelket. Fölösleges volt, mindketten utáltuk az egészet. De tudtuk mire vállalkoztunk, hogy erre még egy nyomorult metró, busz, vagy akármi sem jár, és ennek megfelelően teljesítettük a kitűzött távot. Végre valahára felértünk. Csöngettem. Nem jött válasz.
- Lehet, hogy alszik?
- Nem tudom. A szülei?
- Dolgoznak biztos.
- Lehet. Felhívom Danát.
- Már hívom... - tartotta füléhez a mobilját, amit egy bólintással nyugtáztam, majd kérdően figyeltem a fejleményeket.
- Na? - suttogtam.
- Nem veszi fel... Megpróbálom még egyszer.
- Jó... - kezdtem idegesen dobolni az ujjaimmal. Hova tűnhetett?
- Még mindig semmi...
- Várj... - villant fel a villanykörte a fejem fölött, majd rányomtam a hívásra.
Kicsöngött, majd egy kedves női hang szólt bele.
- Szia, Avice. Mi újság?
- Szia Hayley, - tegeztem le szokásomhoz híven, régóta ismerjük egymást - Danáról érdeklődnék, hogy merre van.
- Otthon van.
- Csöngettünk, és nem nyitott ajtót..
- Ja, ott vagy? Lehet, hogy alszik. Hívd fel a telefonját.
- Próbáltuk, de azt sem vette fel.
- Ki van még ott?
- Vic.
- Ja, akkor jó. - nyugodott meg. - Hmm... - gondolkozott. - Nagyon megáztatok már?
- Elég rendesen. - grimaszoltam.
- Még csak 3 óra van. 5-kor végzek. Ne ázzatok addig, ha minden igaz, a postaláda mögötti résben van egy lakáskulcs, menjetek be.
- Nagyon szépen köszönjük.
- Nincs mit, hívjatok fel, ha valami van.
- Rendben. Köszi mégegyszer! Szia. - köszöntem el mosolyogva.
- Szia!
Nagyjából felvázoltam a helyzetet Vic-nek, aki kikaparta a kulcsot, és beléptünk a házba. Nagyon gyanús volt a csönd, és Vicnek is feltűnt. Ledobtuk a cipőt és hátramentünk Dana szobájába. A redőny felhúzva, az ablak nyitva. A lány sehol. Az első gondolatom az volt, hogy megléphetett, de sínben bicegve nem tűnt túl valóságosnak, hogy ilyen "jó" időben nekiinduljon. Hevesen kezdett verni a szívem. Dana volt az első számú ember az életemben, a legjobb barátnőm, aki mindenről tudott, és akinek mindenéről tudtam. Hirtelen borzalmas aggodalom lett úrrá rajtam, és az első rémképek kezdtek megjelenni a fejemben.
- Vic.. - remegett a hangom. - Hol van?
- Nem tudom.. talán fürdik?
Mindig nagyon szerettem Vic-ben, hogy borzasztóan optimista és hidegvérű volt.
Elindult a fürdő felé, én meg körútra indultam a házban, hogy megnézzek minden lehetséges helyet. A gardrób után a szülei hálószobájába néztem be, majd a konyhába.
Az ajtót remegő kézzel nyitottam ki, már minden szörnyűség megfordult a fejemben. Ilyen esetre azonban nem voltam felkészülve. A látványra a vér is megfagyott bennem. Vic után kiáltottam, majd sírva rogytam a földön fekvő Dana mellé.
- Dana! DANA! - próbáltam felrázni, vajmi kevés sikerrel. Felfelé fordítottam, hogy hátha felfedezek valami nyomot. Az arca csupa vér volt, orrából és szájából is folyt. Frissnek tűnt. A lány teljesen eszméletlen volt, amin nem sikerült változtatnom. Hál'istennek Vic megint gyorsabb volt, mint az agyam, már mentőket hívott, mire sikerült annyira összeszednem magam, hogy ne fuldokoljak a sírástól.
Vic nyakába borulva néztem végig, ahogy beviszik - megint -, és teljesen kikészültem az egésztől.
Ki volt ez? Miért tette, amit tett? Miért megint Danával? 

010 - Borúra derű

Az ajtómat halkan behajtottam, és elindultam lefelé a lépcsőn. Lassan mentem, hogy ne nagyon nyikorogjanak a csigalépcső deszkái.

A forduló közepén azonban megtorpantam. Az egyik ablak kivágódott, a szél iszonyatos erővel áramlott be a házba. A jég kopogni kezdett a padlón, a porcelán dísztárgyak sorra estek le és törtek  darabokra a kőpadlón. Egy rémisztő hang ütötte meg a fülem. Hosszú évekkel ezelőtt apa Hollandiában járt egy üzleti úton, ahonnan egy kis kék malmot hozott ajándékképp. A hátulján fel lehetett húzni, és szüntelenül egy holland népdalt játszott, míg le nem járt. A jó ég tudja csak, hogyan indult el, de a vihar hangzavarába kísértetiesen beleolvadó dalocska egy egész más dimenzióban való gondolkodásra késztette agyam. Pánikolni kezdtem.

A konyhába oldalazva kivettem a telefont a zsebemből, és bekapcsoltam a vakut, hogy lássak valamit. Felkaptam az első kezembe akadó tárgyat - egy habverőt - azonban nem tűnt elég hatékonynak, így biztosabb megoldást választottam. A kenyértartó mellől felkaptam a legnagyobb konyhakést, és világítva elindultam a nappaliba. Az ablak tárva-nyitva állt, a malom kerekei forogtak, mindenfelé porcelán és üvegcserép hevert. Majdnem megindultam az ablak felé, amikor egy addig árnyéknak hitt folt megmozdult - azaz hogy felállt a kanapéról. Hangosan felsikítottam, amire az  rám ugrott, és befogta a szám. Az erőtől a földre zuhantunk. Zihálva löktem le magamról, amikor megcsapott az illata. Ismerős volt.

- Sssh...! Ne kiabálj, csak én vagyok az... - nézhetett a szemembe, nem láttam a sötéttől. A szél egyre csak fújta be az esőt, éreztem, ahogy az arcomba vágódik. Áram nemigen lehetett a környéken, mert egyetlen fényforrás sem volt a látóhatáron.

- Vic? - kérdeztem remegő hangon, mire nem válaszolt. Megragadta a kezem, és magához húzott. Hosszan csak ölelt, aztán végre megszólalt.

- Ne haragudj, nem akartam rád ijeszteni... Gondoltam beugrok, de aludtál, ezért inkább lejöttem... Előbb akartam szólni, mikor kivágódott az ablak, de...

Nem folytatta, csak tovább ölelt. A következő pillanatban hangos robbanással tört szét a váza, mire összerezzentem. Vic elengedett, bezárta az ablakot és felvette a telefonomat a földről - ijedtemben a szekrényhez vágtam.

Percek múlva észleltem csak, mennyire fázok, mikor még mindig a földön ültem. A srác még mindig nem volt túl bőbeszédű, csupán leguggolt mellém a földre. Megfogott, és fölemelt, majd bevitt a fürdőszobába.

- Csinálunk neked egy forrófürdőt. Hogy átmelegedj... Jó?

- Aha.. - suttogtam és bólogattam.

Mindig is kedves és gondoskodó volt, most pedig különösen jól esett a törődése. Teát is csinált, a kedvencemet, epreset.

- Zavar, ha bejövök hozzád, míg fürdesz?

- Ööö... igen. - kerekedett el a szemem.

- Ja, akkor bocsi. - szólt tárgyilagosan, és nem is bolygatott tovább, míg ki nem jöttem.

Háromnegyed órát ültem a melegvízben, közben zenét hallgattam, lazítottam. Élveztem a meleget. Jól esett semmire nem gondolni, csak úgy lebegni a langyos levegőben úszó vaníliaillatban.
Idő közben csillapodott a vihar, és úgy tűnt, az áram is visszajött, mert a gyertyáé mellett az utcáról is beszűrődött valami halvány fény.
Megtörölköztem és felöltöztem, aztán kimentem Vic-hez, aki épp a konyhában kutakodott.
- Hát te? - néztem kérdőn rá.
- Valami kaját keresek. - szólt, miközben a hűtő tartalmát vizsgálta. - Nincs valami csoki?
- Ha éhes vagy, ne csokit egyél, inkább főzök valamit.
- Jó. - ült le az asztalhoz. Összekulcsolta a kezét, és rám nézett. - Szóval..., mit eszünk?
- Nem tudom, mindjárt szétnézek.
- Oké...
Kinyitottam a szekrényt. A látvány nem dobott fel, ugyanis összesen 3 tasak pudingport találtam.
- Puding jó?
- Nekem jó, de mennyi?
- Hát... két adagból talán belakok.
- Jesszus. Oké, akkor nekiállok. - sóhajtottam fel, majd kivettem a hűtőből a tejet. Megakadt a szemem a Jim Beam-en, és úgy döntöttem, miért ne. Tettem bele egy picit.
Mikor kész lett, Vic azonnal enni akart, így a felét kiöntöttem egy tálba és elé raktam.
- Vigyázz, forró! - szóltam rá, de elkéstem, ugyanis felpattant és sikítozva legyezte a száját.
- Hé, hé, nyugi! - csitítottam, miközben kapkodva öntöttem egy pohár vizet neki. - Tessék.
Beleivott, majd szájában tartva a vizet hálásan rám nézett és egy szivecskét formált kezéből.
- Nincs mit. - mosolyogtam. - Azért várj vele kicsit, hadd hűljön. Vagy legalább fújd meg.
Nagyot nyelt, majd válaszolt.
- Jó.. Ez fájt. Nagyon.
- Igyál még egy kicsit.
Ivott, beszélgettünk még egy darabig, ettünk, de aztán hazament. Időközben hazaért viszont apa, aki kisebb szívszélütést kapott a nappaliban elé táruló látványtól. Elmagyaráztam neki mindent, megértette.
Az este további része eseménymentesen telt, ahogyan a hétvége is. Szombaton Danához mentem a kórházba, vasárnap a bátyámékkal voltam - Adamnek kedve támadt a városban járkálni Jack, Danny, Effy, Martin és Jay társaságában, utóbbi pedig úgy gondolta, hogy elvisznek engem is. Nem értettem miért, de velük mentem. Igazából sok értelme nem volt, mert bár egész jót beszélgettünk, de időpazarlásnak tudnám leginkább hívni. Este a lefáradt agyammal csak rajzoltam, meg megnéztem egy filmet. Kezembe akadt egy régi albumborító, amit kedvem támadt feltuningolni egy kicsit. A végeredmény egész jó lett.

Reggel rémültem ébredtem, az órámra pillantva konstatáltam, hogy súlyos késésben vagyok. A lehető leggyorsabban igyekeztem elkészülni, annak ellenére, hogy borzasztó fáradt voltam. A szekrény közel teljes tartalmát kiborogattam, mire sikerült megtalálni a felvenni tervezett ABR-felsőm, és egy fekete nadrágot. A tükörbe pillantva nem sokon múlott, hogy hozzá ne vágjak valamit. Frászt kaptam magamtól, elfelejtettem lemosni a sminkem, ami össze-vissza kenődött az arcomon, emiatt erősen hajaztam egy pandára. Miután levakartam a bőrömre száradt festékfoltokat, újra emberi arcom lett. Újrasminkeltem, hajat lőttem és visszaszaladtam a szobámba, hogy összedobjam a hazahozott könyveim és egyéb cuccaim. Miután ellenőriztem magam, hogy nem felejtek-e el valamit, lerohantam a lépcsőn és már majdnem el is hagytam a házat, amikor a konyhafali órára pillantottam. Aszerint még egy órám volt. Megtorpantam, és megijedtem, hogy mi történik. Elővettem a telefonom és megnéztem az időt. Ugyanannyit mutatott. A következő pillanatban rezegni kezdett a készülék. Ébresztő.
Remek. Amialatt eljutott a tudatomig, hogy igencsak elnéztem az időt, a tudatalattim már cselekedtetni is kezdett: feltettem egy kávét. Várva, hogy lefőjön, az ablakon bámultam ki. A város fölött köd terjengett, a pára takaróként borult az utcákon lézengő néhány emberre. Első ránézésre azt hinné az ember, hogy hűvös nap áll előtte, ám nyár derekán már lehet tudni azért, hogy hamarosan felszáll és kisüt a nap.
A szokásos rituálé közben - kedvelt cigi-kávé kombóm - valami felrémlett előttem. Egy múltheti ígéret. Elővettem a telefont, hogy ellenőrizzem magam, jogosan ugrik-e görcsbe a gyomrom. Jogosan hát, hétfő volt. Bepingálva nagybetűkkel, hogy MITCHELL TALÁLKA DÉLUTÁN. Szó szerint rémlett a beszélgetésünk, tudtam, hogy az utolsó órám után ott fog várni rám a termünk előtt. Azzal a lendülettel húztam le a kávét, nyomtam el a cigit, felpattantam és berohantam.
A fürdőszobában töltött fél óra után már randiképesebb volt az ábrázatom, de még mindig nem voltam biztos magamban. A fekete koktélruha pedig egyértelműen túlzás volt, így inkább visszavettem az August Burns Red-pólóm a fekete shorttal. A karkötőim hosszú sorban álltak csuklóm fölött. Végignézve magamon inkább nem kommentáltam gondolatban sem a kinézetem. Mégis emellett voksoltam, mert így ismer. A hajamból már kikopóban volt a színezés - hosszú, sötétbarna, alján kis kékkel, ami lassan szinte zöldre fakult. Az órára pillantva még mindig volt fél órám az indulásig. Gondoltam, az pont elég rá, hogy visszacsináljam. Rutinos mozdulatokkal végeztem, elégszer csináltam már ilyet. A kezem bár tiszta kék volt, de nem zavart kimondottan, művészképző iskolában nem volt ritka, hogy nyakig festékes lettem.
Kifejezetten örültem, hogy időben végeztem, így pont elértem a metróm. Az iskola épülete előtt elmosolyodtam, Dana várt a padon ülve. Ahogy meglátott, felpattant és kimérten átölelt.
- Szia. Rendben vagy? - öleltem vissza szorosan.
- Fáj még eléggé. - nézett csalódottan sínbe pakolt bokájára - De alakul. - eresztett halvány mosolyt.
- Fejed?
- Azt mondják, elment az eszem. Mármint nem, csak agyrázkódás. Két napig félrebeszéltem. Suliba se jöhettem volna, csak a rajz miatt jöttem be.
- Tényleg, te jó ég, neked ma versenyed van! - ugrott be. Teljesen el is felejtettem.
- Aha. De ha vége, megyek is haza. Még legalább másfél-két hét ágynyugalom.
Elhúztam a szám.
- Azért örülök, hogy jobban vagy.
- Hát, én is. Bár azt mondták, eléggé megijedtek, mikor behoztak, mert ugye nagyon zöldeket dumáltam. Felhívtalak téged is, de nem tudom már, mit mondtam. Bocsánat... - nézett rám bűnbánóan.
- Ugyan már. Ezért ne. - mosolyogtam rá. - Idő van, menni kéne befelé. - néztem a telefonom órájára.
- Aha... - pillantott az ajtó irányába, ahol mindenki, aki eddig még az udvaron időzött, befelé igyekezett.
Az első emeleten aztán szétváltunk, ő ment rajzolni, én órára. Az idő nem akart telni, szinte hallottam, ahogy kattog a fejem, majd' szétrepedt a gondolattömegtől. Mindennél jobban délutánt akartam. Az első szünet eseménytelenül telt, gondoltam, hogy nem kell figyelnem, mert Dana csak a második után végez. Azért kinéztem, hátha Mitch-et látnám, de hiábavaló volt a folyosó hosszú percekig tartó pásztázása.
További egy óra szenvedés után - közgazdaságtanon valami holtunalmas filmet néztünk - úgy éreztem magam kilépve a teremajtón, mint valami rab, aki 20 év után szabadult a rácsok mögül.
Lerohantam a bejárathoz és barátnőm nyakába ugrottam volna, ha a bokája is engedi.
- Hogy ment? - kérdeztem csillogó tekintettel.
- Jól. - mosolyodott el szélesen. - Könnyű modellt kaptunk.
- Kit?
- Találd ki!
- Hmm.. nem tudom. - gondolkodtam, és tényleg tippem sem volt.
- Mitch-et! - nevette el magát, mire kikerekedett a szemem.
- Nem mondod!
- De, és ráadásul a specialitásom. Grafitrajz. Lehetett beledolgozni szénnel, úgyhogy elég sötét lett, de szerintem jó.
- Hű... Kíváncsian várom az eredményt.
- Nézd... - kezdett kutatni a telefonjában, majd a kezembe adta. A képre nézve a lélegzetem elállt, eszméletlen élethű lett.
- Nem semmi...
- Hihi, köszi. - mosolygott még mindig. - De mennem kell, mert várnak rám kinn... lejött értem anya.
- Rendben... akkor szia, és gyógyulj gyorsan!
- Rajta vagyok, sis'. - kacsintott rám, és kisétált a suliból.
Felmentem vissza a termünkben, és igyekeztem túlélni a maradék öt, tökéletesen eseménymentes órámat. Az egyetlen, ami közben szemet szúrt, hogy még mindig nem láttam Mitchell-t. Hiánya határozottan zavart, bár tudtam, hogy itt kell lennie valahol, mégis a gondolat bosszantott, hogy a verseny véget ért, és az osztályával kéne lennie.
A hetedik órám után kis csalódottsággal ugyan, de annál nagyobb reménnyel indultam ki a teremből, mikor a tanár megállított, hogy feltétlenül figyelmeztessen a jegyeimmel kapcsolatban.
- Avice, Avice, nem leszünk jóban! A féléves értékelésedben leírtam, hogy kevésbé teljesítettél jól az utóbbi egy hónapban. Megértem, hogy most kamaszok vagytok, és dúl a sok érzelem, meg buliztok, meg hasonlók, de próbálj már meg ide koncentrálni.
- Igyekeznék tanárnő, de...
- Nincs de.
- Igenis... - hajtottam le a fejem, és bár tudtam, hogy neki fogalma sincs semmiről, inkább ráhagytam. Jó az úgy is.
Kisétáltam a teremből, kimondottan örültem, hogy megszabadultam. A szekrényembe dobtam minden könyvem, elegem volt a hétből már az első napon. Dühösen csaptam be az ajtót és zártam be.
- Mi a baj? - hallottam magam mögül A HANGOT, így nagybetűvel. Rémülten fordultam meg.
- Szia.. - ziháltam.
- Hello. - nevetett rám.
- Szóval? - kérdezte egy kis hatásszünet után.
- Áhh,.. - nagyot sóhajtottam. - Szokásos. Franciajegyek... Szeretnek piszkálni érte.
- Franciát tanulsz?
- Azt... - ráztam a fejem rosszallóan.
Halkan kuncogott egyet, majd elindult. Pár lépés után visszafordult, és felém nyújtotta a kezét.
- Gyere!
Meglepődve néztem, nem számítottam rá, hogy ilyen gyors lesz majd, de aggodalmam korainak bizonyult, mert az első lépésem után leengedte jobbját, és mellettem sétált tovább. Kiérve az épületből mélyet szívtam a levegőbe.
- Hála az Égnek, végre vége ennek a napnak is.
- Ja... nem rossz.
És be is következett az elsődleges és legkellemetlenebb szitu: a kínos csend. Percekig sétáltunk hangtalanul az utcán, egy számomra ismeretlen irányba. Végül én törtem meg az áldatlan állapotot.
- Merre megyünk?
- Meglátod. - mosolygott sejtelmesen, amitől az az érzésem támadt, hogy egy elszúrt tinifilm nyálas sztárpárja vagyunk.
- Titokzatoskodunk? - kérdeztem inkább haveri stílusban a félelmemre reagálva - leginkább magamnak.
- Véletlenül sem. - vigyorgott.
Egyre szűkebb utcákra értünk a város legfelső, kulák negyedében. Időközben faggatni kezdett, leginkább magamról kérdezett. Igyekeztem visszakérdezni, de folyamatosan beszéltetett, így nem sokat tudtam meg.
Elértünk végül egy játszótérre. Magamban nevettem, mert első találkozásunkkor is épp egy hintában ücsörögtem.
Hasonlóan tett, leült, és várta, hogy én is így tegyek. Ledobtam a táskám és helyet foglaltam végre. Jól esett a már legalább egy órája tartó séta után.
- Cigit? - kérdezte, és felém nyújtott egy dobozt.
- Aha. Köszi - vettem ki egy szálat.
- Tessék. - nyomta a kezembe a hozzá tartozó gyújtót. Nem köszöntem meg még egyszer, csak rámosolyogtam és én is rágyújtottam.
- Mióta jársz ide?
- A játszótérre? Úgy öt perce. - vigyorgott.
- Neeem - nevettem - a suliba. Nem rémlik, hogy láttalak volna.
- Mert nem is láthattál. Durván három.. négy hónapja hoztak ide, mert komolyabb lehetőséget láttak a bandánkban. Az igazgató átkért minket év közben. Jó nagy szívás volt, egy csomó felkészülési időt elvett a csapattól.
- Gondolom... - bólogattam megértően.
- Szóval most beúsztunk egy kicsit, de azért így is jó volt a hétvége.
- Koncert volt? - dobbant nagyot a szívem, és hirtelen csalódottság öntött el, amiért kihagytam.
- Nem - mosolygott a földet bámulva. - Ott még nem tartunk. Stúdióban voltunk, felvettünk egy új számot.
- Hű. És milyen?
- Tombolós. - bólogatott büszkén, miközben a kifújt füstöt bámulta.
- Szuper.
- Az. Szóval most van munka bőven. Minden nap több óra próba..
- És hogy-hogy most nem vagy ott? - kérdeztem, mire felemelte a fejét, és végignézett az elé táruló Riverside tengerként elterülő látképén.
- Más dolgom van. - közölte, mire elöntött a melegség. A saját bandája elé helyezett! Persze, ezt az ábrándomat hamar eloszlatta, mikor hozzátette, hogy az egyik tagnak segítenek költözködni.
- Aha.
- Vicc volt. - Tette hozzá hirtelen néhány pillanat múlva. - Veled akartam találkozni. - Nevetett ki.
- Aha - mosolyogtam zavartan.
- Régóta érdekelt, ki lehet az, aki ekkora port kavar.
- Port? Milyen port? - kérdeztem értetlenül, a homlokomat ráncolva.
- Hát... hallottam, hogy sokan irigyek rád.
- Miért?
- A rajzaidra főleg. Meg azt mondják, énekelni is jól tudsz.
- Ja... tényleg? Nem is tudtam. - meglepődtem. Azon még inkább, hogy a hangomról tud. Tény, hogy imádok énekelni, és sokat szoktam, de nem mutogattam nyilvánosan. Egyetlenegyszer kértek fel még általánosban, hogy egy templomban énekeljek. Azon meg nem tudtam valahogy elképzelni, hogy hallhatott volna. Azért rákérdeztem.
- Énekelni? Hallottál már valaha?
- Igen.
- Akkor honnan tudod, hogy ... tessék? Hallottál? Mikor? - ráztam egyre értetlenebbül a fejem, és már-már kellemetlen volt, hogy mennyire butának tűnhetek.
- Huu, nem is tudom. Egyszer nagyon régen, valami templomban. Eszméletlen volt, mikor leesett. A régi kamerán találtam száz éves felvételeket, és szemet szúrt egy különösen ügyes lány. aki véletlen másnap szembejött a suliban. Nem mondom, jól megváltoztál, kellett is egy nap, mire rájöttem, tényleg te vagy az.
- Szivatsz? - pislogtam.
- Miért tenném? - értetlenkedett ezúttal ő.
- Nem tudom. - pirultam el.
- Azért énekelnék veled egyszer. - bámulta a cipője orrát.
- Most? - mosolyodtam el.
- Akár... végülis miért ne? - nézett rám felcsillant szemekkel.
- Mayday Parade?
- A Memory-t ismered?
- Persze.
 Mosolygott, és halkan elkezdte.
- She is everywhere I go, everyone I see, winter's gone and I still can't sleep...
A hangja hallatán megszólalni sem tudtam, csak tenyerembe temettem rákvörös arcom. A refrénnél aztán bekapcsolódtam.
- This is the memory, this is the curse of having too much time to think about it...
A hangját hallva teljesen végem volt, eszméletlen. Egyből beleszerettem.
- Someone help me 'cause the memory convinced itself to tear me apart... - Bámultam magam elé fülig érő vigyorral, mire felállt a hintából és mögém sétált. Karjait körém fonta, és lassan ringatni kezdett.
- ...but these clouds won't leave. - suttogta. A gyomrom ekkorra már egy dió méretére zsugorodott. - Szép...
- Az. - válaszoltam halkan.
- A hangod szebb. - tette hozzá, mire halkan kuncogtam egyet. Örültem, hogy mögöttem van, mert így nem lett  tanúja a vérvörös képemnek.
- Köszi.- nyögtem ki végre.
Beszélgettünk még egy ideig, mesélt, meséltem, nevettünk, volt, hogy komolyra fordult a szó, de nagyon egy hullámhosszra kavarodtunk. Visszatértünk az énekléshez.
- Without The Bitter?
- Jöhet. - álltam fel nevetve a hintából, mire átkarolta a derekam és táncolni kezdtünk.
A "it felt like a good night for dancing in the moonlight in empty streets" résznél megértettem, miért is tett így. Lassan sötétedni is kezdett, így még inkább stimmelt minden. Gyanúsan tökéletes volt az egész, mintha csak elcsavarta volna a fejem. Sosem voltam egy nagy romantikus, ennek ellenére kimondottan élveztem az egész jelenetet. Váratlan volt, spontán. Tetszett.
Aztán felvette a táskáját, és a telefonjára nézett.
- Idő van. Hazakísérlek.
- Hány óra? Öh, oké... köszi.
- Fél nyolc. De messze laksz. Eldumáltuk az időt. Gyere. - mosolygott.
Felkaptam én is a táskám, lesöpörtem, tele volt mindenféle növényekkel meg kosszal.
Hazáig folytattuk a beszélgetést. Mindennél jobban esett vele lenni. Furcsa - mintha már ezer éve ismernénk egymást.
A ház előtt megállva aztán szembe fordultam vele.
- Köszi, hogy jöttél. - néztem a szemébe.
- Kösz, hogy jöhettem. - mosolygott, majd megfogta kezeim, magához húzott és szorosan átölelt.
Hallgattam a szívverését - kapóra jött, hogy nem vagyok kimondottan magas, és pont a mellkasára hajthattam a fejem.
- Jó éjt, Avice.
- Jó éjt, Mitch...
Elengedtem, és besétáltam a házba. Apa a nappaliban TV-zett, a bátyám a szobájában kockulhatott a fényekből ítélve. A szobámba felsétálva folyamatosan mosolyogtam. Tele voltam boldogsággal, mindennél jobban éreztem magam.
Az ágyon elfeküdve rájöttem, hogy nem vagyok álmos. Az első dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy barátnőmnek beszámoljak mindenről.
A névjegyzék D betűje alatt nagy betűkkel bepingálva: DANA. Tárcsázás.
Éjféléig trécseltünk, minden apró részletet - szokásunkhoz híven - elemeztünk. Addigra viszont sok volt az új infó, és ő is fáradt is volt, így leraktuk.
Ledobáltam a cuccaim, el sem mentem zuhanyozni, csak visszadőltem az ágyba. Percek alatt álomba merültem.

009 - Ha balhé van

Az utca végére érve rászóltam Vic-re, hogy a hobbibolt felé kanyarodjunk, aztán kénytelen voltam elnavigálni odáig, mert barátunk - katonai szakos lévén - nem volt képben vele, mi merre hány méter.

- Nézd, ott van, a kék! - mutattam az utca túloldalára.

- Jó, de hol itt egy parkoló?

- Párszáz méterre van a parkolóház, a magas fehér - böktem felé.

- Szuper...

Miután letettük a kocsit, és sietősen átsétáltunk a boltba, Vic úgy döntött, megvár kint minket. A falnak dőlve előkaparta telefonját, és nekiállt játszani valamit, amíg mi bementünk.

- Mit is akartam venni? - torpant meg Dana az első soron.

- Ööö, grafitot.

- Ja, tényleg.

- Akkor a pénztárnál találkozunk. - indult neki a néhány sorral arrébb kitett ceruzák és grafitrudak közé.
Leemeltem a polcról két tégely fekete, egy tégely zöld és egy piros festéket, aztán átsétáltam a szomszédos festékszórókhoz. Végignéztem az árakat, meglepve tapasztaltam, hogy egész olcsó. Felébredt bennem a kisördög, ugyanis már hosszú évek óta szerettem volna felfújni egy falra egy sablonom. Igazság szerint még általánosban rajzoltam, az utolsó évemben. Egy filmet néztünk a második világháborúról, ami megihletett. Az emberiség gyökeres változása, a különböző nézetek sarkából kicsavarodása és a tézisek fordulatai egy óriási bábeli zűrzavart eredményezett. A sablont kartonra rajzoltam majd vagdostam ki, csupán körvonalakból állt, katonák, holtak, összezuhant városok, temető. A rajztanárom szörnyülködve vitte az osztályfőnökömnek, hogy mennyire beteg ember vagyok, az pedig egyből pszichológushoz utalt, hogy beszélgessenek kicsit a fejemmel. Persze nem mentem el, mert azért meg nem őrültem, csupán megihlettek. A témaválasztásom ellenére azonban mindenkitől megkaptam az ajánlásom a művészeti középiskolába. Mai napig a kamrában őrzöm az óriási kartont, 2x3 méteres kiterjedése miatt máshova nem igazán fért el.
Leemeltem a polcról két fekete sprayt, majd a kasszához sétáltam. Dana már ott ácsorgott. Fizettünk, majd Vic-hez csatlakozva visszamentünk a kocsihoz. A sulihoz hajtott, kitéve minket a szomszédos épület elé parkolt le. Ja, azt lehet, hogy nem említettem, hogy az iskolánk két épületből állt. A miénk volt a művészeti, az övék pedig a katonai részleg. (Közös része csak az ebédlő és a nagyelőadó volt, ahol az ünnepségeket  is tartották.) Vic ugyan köztudottan utálta szakát, csupán édesapja kérésének tett eleget vele, mégsem panaszkodott miatta. Ennek egyetlen oka volt, hogy a férfi egy éve egy súlyos vonatbalesetben meghalt. Vic teljesen összezuhant és az édesanyja is tönkrement volna, ha fia erőt véve magán fel nem rángatja. Ezért szörnyen csodáltam érte, és a hugát is, aki 12 évesen kellett megélje ezt a szörnyűséget. Ő sokkal jobban megszenvedett miatta, és azóta is csak feketében hajlandó járni, de a kezdeti megzuhanás óta rengeteget javult.
Tehát sikeresen beértünk a suliba, és felsétáltunk a második emeleti szekrénysorhoz. Kinyitottam, és kiástam az aljáról a határidőnaplóm. Fellapoztam, majd beírtam hétfőre Mitch-et. A többi napra pillantva aztán rájöttem, hogy egy újabb unalmas hétnek állok elébe.
- Te jó ég, kedden geometria dolgozat! - szólt három szekrénnyel arrébb Dana.
- Igen? Jó tudni.
- Ja... kellemetlen.
- Az. És a mégrosszabb, hogy közgazdaságból is...
- Argh, ne mááár. - hördült fel.
- Dede. - mondtam kedvetlenül, majd kiemelve a grafitkészletem, bezártam a szekrényt.
- Egyébként én nem is tudom, minek van ilyen óránk művészeti iskolában.
- Azért ha vállalkozónak adod a fejed, és céget indítasz, nem olyan rossz az.
- Na jó, de én nem szeretnék.
- Sosem tudhatod, mit hoz a sors. - rajzoltam szivárványt kezemmel a levegőbe.
- Ez úgy hangzott, mint valami jósnő.
- Ja. - nevettem fel látva a pókerarcát.
A folyosó végére érve lesétáltunk az egy emelettel lejjebbi előadóba. Belépve azonban meglepve tapasztaltuk, hogy a mi osztályunkon kívül egy másik is bent gyülekezik. Zúglódás kezdődött a hátsó padokban, ahogy a helyünkre mentünk.
- Kik ezek? - suttogta Dana.
- Fogalmam sincs. Talán a katonaisok... Több a fiú, mint a lány.
- Meglehet... Hé, Mitch hova jár?
- Ssh! - csitítottam, majd gyanakodva körbenéztem. - Zeneis... - súgtam.
- Aha.
Mintha csak tudta volna, a következő pillanatban a srác két osztálytársa lépett be és foglalt helyet mögöttünk. Perceken belül megtelt a lépcsőzetes, félköríves kiselőadó. Nem sokkal később belépett a tanár az igazgató, és a művészeti szak vezetője kíséretében, majd csendet kért.
- Tisztelettel megkérném a díszes társaságot, hogy hallgasson el, mert fontos dologról van szó! Nem véletlen hívtuk össze a Ti osztályairmtokat. Egy súlyos bűncselekményről van szó. Dana, kérlek, ismertesd a részleteket.
- Tessék? - kerekedett el a szeme, és nekem is diónyira ugrott össze a gyomrom.
- Gyere ki, és mondd el, ne húzd az időt, kérlek. - nézett az órájára.
Dana lassan kiemelkedett a padból és elindult lefelé. Fogalmam nem volt róla, miről van szó, halkan utána szóltam.
- Most... Mi van?
Nem kaptam választ. Elindult a lépcsőn lefele, amikor - ha nem látom, nem hiszem el, mi történik. A szélen ülő Barbie-hasonmás, Colette egyszerűen lerúgta. Valahol a bokája környékét találta el, mire Dana irgalmatlan nagyot bukott. A lépcső aljánál áll meg, ahol is a szakvezető fogta meg.
- Te jó ég.. - pattantam fel és rohantam hozzá.
- Ez meg mi volt? - ordított fel az igazgató. - Ki volt ez?!
- Colette. - suttogtam fogaimat összeszorítva. Dühösen felrontottam a még mindig vigyorgó lányhoz, és a nyakkendőjénél fogva kirántottam a padból.
- Mi bajod van mégis? Nem vagy normális, b... ! - káromkodtam el magam. - Takarodj el a jó...
- Vedd le rólam a mocskos kezed! Megérdemelte az a szemét. És te is megérdemelnéd, te... - lökött rajtam nagyot. Szerencsémre (?) még mindig fogtam az ingét, így magammal rántottam őt is. Ennyire azért nem volt suta, nem estünk el, de nem álltam messze tőle, hogy a hajánál fogva a padba verjem a fejét. Azonban nála jobban érdekelt a barátnőm, aki még mindig a földön feküdt.
- Hívok orvost! - pattant fel mellőle az osztályfőnök.
- Dana... Dana! - simítottam ki a haját az arcából, amikor valami langyos, nedves dolog ért a kezemhez. A feje tiszta vér volt, a tarakóján hoszú sebet tapintottam. Azonnal az arcához hajoltam, hogy érezzem, lélegzik-e még. Az adrenalin viszont annyira elöntötte az agyam, hogy semmit nem sikerült felfognom, így azonnal a nyakához nyúltam. Az ütőeret megtalálva egy kicsit megnyugodtam, mert a szíve vert.
- Colette, lenne szíves abbahagyni a hisztériát, és idefáradni? - nézett fel az igazgató a még mindig pattogó lányra..
- Nem! - kiáltott az vissza, amin mindannyian meglepődtünk.
- Ha nem lesz itt előttem három másodpercen belül, azonnali hatállyal megszüntetem a tanulói jogviszonyát, és nem lesz lehetősége fellebbezni! Megmondtam, hogy utolsó dobás!
- Rúgjon ki nyugodtan. - nézett jéghidegen, majd felkapta a padjáról a táskáját, és fújtatva kiviharzott.
- Hihetetlen! Tiszteletlen csitri. - méltatlankodott a férfi.
Dana megmozdult.
- Dana! Jól vagy? - néztem rá rémülten. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó. Arra számítva, hogy Colette lesz az, fel sem néztem, de a következő pillanatban egy ismerős hang szólalt meg.
- Úristen! - rohant mellém, én meg nem tudtam eldönteni, mitől fogok elájulni. Mitch volt az.
- Mi történt?
- Colette lerúgta a lépcsőn.
Nem szólt rá semmit, csak hozzám hasonlóan a még félig ájult lányt bámulta.
- Mi... volt... - próbált kérdezni, a hangja erőtlen és rekedt volt.
- Ssh... Mindjárt jön orvos... - csitítottam. - Dana... tarts ki.. - csuklott el a hangom, ahogy a tekintete lassan elúszott és újra az öntudatlanság állapotába került.
- Menjetek már innen, elszívjátok a levegőjét! - nézett körbe Mitch az időközben odasereglett diákokra, mire páran arrébb léptek.
Egyetlen perc múlva három vörös ruhás férfi jött be a portás kíséretében, egy nagy elsősegély-dobozzal és egy hordággyal. Mindenkit kiküldtek, én viszont ragaszkodtam a maradáshoz. Nem tudtak kirángatni, minden áron a barátnőm mellett próbáltam maradni. Azonban valaki felkapott a derekamnál, és egyszerűen kivitt a teremből. Megpróbáltam lefejteni a bordáimba és oldalamba nyomuló ujjait, de valóságos lehetetlenség volt, egy kicsit sem engedett a szorításból. A magasságból ítélve nem tudtam eldönteni, ki akar ennyire kihozni bentről, és a piros-fekete kockás ingujjak sem mondtak semmit. Ahogy az ajtótól kellően messze vitt, hogy ne legyen egyszerű visszajutnom, és végre letett. Megpördültem a tengelyem körül, és végre ránéztem.
- Miért... - de ahogy nekiszegezhettem volna a kérdésem, realizáltam az arcát. Vic volt az. Meglepettségemben nem is tudtam hirtelen, mit reagálhatnék. - ...te hogy-hogy itt vagy? - nyögtem ki végül.
- Szóltak, hogy jöjjünk át, mert valami balhé van Dana körül. Egyből a fél osztályom idecsődült... de nem értünk már át, csak mikor mindenki ott állt körülötte... Tudtam, hogy nagy a baj, de hogy ekkora lenne, hogy egyből így rárontanak...
- Állj.. Te tudod, mi történt?
- Persz... ööö, izé. Szóval részleteket hallottam, de..
- Nem kell a kamu, szóval mindenről tudsz. - vágtam a szavába.
- Igen. - sütötte le végül a szemét, majd nagyot sóhajtott. Pár pillanatig hezitáltam, mit is akarok tulajdonképp, hogy mi vagyok inkább, dühös vagy csalódott, ideges vagy rémült.. Azonban mielőtt bármi kitörhetett volna belőlem, Vic megelőzött.
- Nem mondta el, igaz?
- Nem. - bámultam a cipőm orrát.
- Figyelj, én sajnálom, de megkért, hogy ne mondjam el, mert biztos nagyon kiborulnál, de mondtam neki, hogy biztos megértő lennél, de félt, hogy bármit is elmondjon, és ... - beszélt össze-vissza, így újra a szavába kellett vágnom.
- Nézd, nyilván oka van annak, hogy nem mondott semmit. De az Isten szerelmére, épp most rúgta le Colette a lépcsőről, akkorát esett, hogy több, mint valószínű, hogy betört a feje, viszik a kórházba, még bent vannak a teremben... Amíg nem stabil a helyzet, és nem tudom biztosan azt, hogy jól van, nem fogok ilyennel foglalkozni, mert ahogy mondtam, nyilván oka van annak, hogy nem beszélt!
- Atya ég! Colette...? A lépcsőről?
- Figyelj, mindent elmesélek később, de most azonnal add ide a kocsikulcsod!
- Tessék?
- Add ide a kulcsod! - rivalltam rá erélyesebben is, mint szerettem volna.
- Jó, jó, nyugi... tessék, itt van. - húzta ki zsebéből és felém nyújtotta. Kikaptam a kezéből és egyenesen kirohantam a suliból.
- Avice, állj már meg... most hova mész? - rohant utánam.
- A kórházba. Eléjük.
- Jövök veled.
Nem reagáltam, nem ellenkeztem, csak kirontottam az épület kétszárnyas üvegajtaján, és Vic autójához futottam. Beszálltam, és szinte meg sem vártam, hogy Vic is becsukhassa maga mellett az ajtót, elindultam. Nem volt még egy hónapja sem, hogy kézhez kaptam a jogosítványom, így nem túl gyakorlottan indultam neki az útnak. Tíz perc alatt odaértem az egyébként jóval több időt igénybe vevő úton a Parkview Community Kórházhoz. Idő közben a mentő már megelőzött, így céltudatosan mentem a pulthoz, hogy Dana Lay-Johnson felől érdeklődjek. A hölgy nem volt túl barátságos, így nagy nehezen - 5-6 perc alatt bepötyögte a nevet, és utána nézett.
- 10 perce hozták be, még tartanak a vizsgálatok.
- Mikor tudunk meg valamit?
- Nem tudom.
- És most hol van? Hol vizsgálják?
- Nem tudni.
- És azt, hogy melyik részlegen?
- Azt sem.
- Az ég szerelmére, tud maga valamit is? Arrgh. - hördültem fel, majd idegesen levágtam magam a váró egyik üres padjára. Vic csatlakozott.
- Akkor most mi lesz?
- Fogalmam sincs... valaminek muszáj történnie.
- Istenem... remélem, semmi komoly.
- Én is...
Percekig némán néztünk magunk elé, nem volt miért megtörnünk a csöndet. Miután mindketten felfogtuk, hogy ez nem 5 perc lesz, Vic még mindig maga elé meredve újra feltette a kérdését.
- Akkor most mi volt ez a lelökős dolog? Mi történt?
- Fuhh.. - vettem nagy levegőt, majd ledaráltam a történetet, beleértve Colette hisztijét és Mitch-et is. - ...és akkor jöttél te, kivittél a teremből, és innentől tudod.
- Aaa...ha. - bólogatott nagyot.
Nem tudtuk folytatni a beszélgetést, mert Danát végre kitolták a sürgősségi osztályról, és áttolták a bennfekvőre.
- Dana! - pattantam fel és rohantam oda.
- Még kába a gyógyszertől, de rendbejön. Pár óra múlva teljesen magához tér majd. - válaszolt helyette a nővér.
- Remek... mennyire súlyos?
- Betört a feje, és két bordája tört... de meggyógyul.
- Uh... hát ez... remek.
- Sajnálom, most nincs látogatási idő, 6 körül gyertek vissza, gyerekek. - tolta be az ágyat egy kórterembe, majd kitessékelt minket a folyosóra.
Jobb híján visszamentünk a parkolóba, kocsiba szálltunk - ezúttal Vic ült a volánhoz -, és visszatértünk a suliba.
- Hol van órád? - nézett rám, miközben a bejárat felé sétáltunk.
- Mennyi az idő? - kérdeztem.
- Öhh... - vette elő telefonját - egy óra múlt tíz perccel.
- Remek... akkor már inkább hazamegyek, mert úgyis mindjárt vége az utolsó órámnak.
- Oké... hazaviszlek.
- Köszi...
- Ugyan, alaptéma. - mosolygott rám, majd közelebb lépett és átölelt. Kimondatlanul is nagyon jól esett a törődése, az elmúlt 1-2 óra történései alaposan felkavartak.
A hazaút csendesen telt, búcsúzáskor is összesen annyit beszéltünk meg, hogy hat előtt pár perccel találkozunk a kórháznál, és benézünk Danához.
A házba belépve annyi erőm volt csupán, hogy felvonszoltam magam a szobámba, majd eldőltem az ágyon. Percekig csak bámultam a plafont, majd felálltam, és a konyhába, a hűtőhöz sétáltam. Kivettem egy üveg Jim Beam-et. Negyedéig volt már csak. Fogtam és meghúztam, visszaraktam, aztán visszamentem a rezidenciámra. A táskámból előkotorva a cigimet kimentem a teraszra, és zsinórban elszívtam 3 szálat is. Néztem a várost. Furcsa volt... csöndes. Alig hallottam madarat, az autók zaja és az emberek zsivaja is sokkal csöndesebbnek tűnt a szokottnál. Néztem a szálló füstöt, és a jövő hetem eseményei körül járt az eszem, amikor megcsörrent a telefonom.
- Szia.
- Szia! - szóltam meglepetten, amikor meghallottam a barátnőm hangját. - Hogy vagy?
- Egész jól... öhm, Vic mondta, hogy bejönnétek hozzám... ne gyertek...
- Öhh.. jó, de miért?
- Izé... nem akarom, hogy így lássatok.
- Dana, mi jöttünk be veled...
- Komolyan? Úristen, azt sem tudom, mi történt... csak arra emlékszem, hogy elindulok lefelé a lépcsőn... és képszakadás...
- Elmeséled, mi történt?
- Holnap mindenképp, de most hátravan még egy vizsgálat... ne gyertek be, tényleg, már így is sokat tettetek értem.
- Hát, jó... ugyan már, ez a legalapabb dolog.
- Köszönök mindent... viszont tényleg mennem kell... vigyázzatok magatokra!
- Meglesz...
- Holnap mindent elmondok, ígérem. Szia Avice!
- Várom... Szió.
Értetlenül bámultam tovább a lassan oszló füstöt. Csalódott voltam. Fogalmam nem volt róla, mi lesz velem. Fáradtan mentem be és zuhantam újra az ágyamra, majd percek alatt álomba merültem.
Nyugtalanul, álomtalanul aludtam. Hét óra környékén ébredtem fel, rémültem rándultam össze. A telefonom a kezemben volt, fáztam és az arcom könnyben úszott. A következő pillanatban odakinn valami villant, és azzal szinte egy időben irgalmatlan hangos csattanást hallottam. Éljen... újabb vihar.
Már majdnem visszaaludtam a monoton csattogásra és az eső üvegen való kopogására, amikor fura zajokat kezdtem hallani. Azt hittem először, csak képzelődök a rémálmok miatt, azonban mikor egy nehéz tárgy tompa, de hangos puffanással zuhant a nappali kőpadlójára, komolyan megrémültem. Nem voltam benne biztos, hogy elinduljak-e lefelé, viszont a következő, porcelánhoz hasonló reccsenésre már erőt vettem magamon és kimásztam az ágyból, hogy megnézzem, ki rombol a földszinten...

008 - Randik, koncert, kapkodás és pók

Egy életnek tűnt, mire felvette. Már ha három csöngés nevezhető egy életnek. Ahogy beleszólt, olyan érzésem volt, hogy a padlóról is leszédülök.

- Igen? Ki az?

- Mitch? Avice vagyok.

- Jaaj, szia! Ne haragudj, nem volt meg a számod. Reméltem, hogy majd keresel.

Kuncogtam.

- Igazából csak azt akartam kérdezni, hogy... ráérsz esetleg valamikor? Mármint... elmehetnénk valahova együtt... Persze, ha ráérsz... És van kedved... - a hangja zavart volt. Elolvadtam tőle.

- Persze, hogy van! Merre?

- Hát... sétálhatnánk egyet valamerre...

- Én benne vagyok. - mosolyogtam, és úgy hallottam, Ő is azt teszi.

- Remek.. hétfőn?

- Mikor?

- Megvárom az utolsó órád. Hol leszel?

- Az első emeleten.. a 114-es teremben.

- Szuper. Ott várlak! De most lépnem kell... szia!

- Hello.

Abban a pillanatban, hogy letette, Dana hangosan ujjongva pattant fel mellőlem, és engem is fölrángatott. Fekete-kék tincsei össze-vissza röpködtek, ahogy ugrált, és boldogságát rám is átragasztotta. Adrenalin-túltengésünk hatására képesek lettünk volna átúszni a Föld összes óceánját. Kétszer. Meg vissza is. Jót nevettünk magunkon, és letudva az ismeretlen srác kérdését, jóval felszabadultabban éreztem magam én is. Bár a bátyám még mindig aggasztott, de így, hogy nem szenvedett maradandó károsodást, és holnap viszontlátom, nem aggódtam annyira.

Mikor kiörültük magunkat, úgy döntöttünk, hogy kiülünk az erkélyre egy kicsit. Bár hűvös volt és hajnali 2, de kabátban kicsüccsentünk, és egy-egy szál cigi mellett kibeszéltünk mindent.

Fél óra múlva, mikorra közel elnyomott minket az álom, úgy döntöttünk, lassan nyugovóra térünk. A kihúzott ágyamon - ami így franciaágyként funkcionált - végignyúlva a takarómat a nyakamig húztam és lehunytam a szemem. Pillanatok alatt mély álomba zuhantam, és nem is törte meg azt semmi.

A reggel nehezen indult, a konyhában ácsorogva remegtem a hidegtől. Végre lefőtt a kávé, és a gőzölgő bögrémmel leültem az asztalhoz. Dana is letámolygott a lépcsőn, hasonlóan álmos fejjel, mint én.

- Jó reggelt - köszönt arcát dörzsölgetve, majd a levegőbe szimatolt. - Hmm, kávé?

- Aha... ott van a pulton, a bögréket tudod, hol találod... ott a cukor, meg a tej is.

- Köszi.

Megcsinálta magának, majd ő is leült az asztalhoz, velem szemben.

- Mennyi az idő?

Felnéztem az órára.

- Hét múlt pár perccel.

- Akkor még van időnk.

- Bőven. - péntekenként nem volt első két óránk, így csak 10-re kellett beérnünk.

- Megyek és lezuhanyzok.
- Oké, mindjárt én is.
- Nem szívunk előbb el egy szál cigit?
- De, kéne.
Felálltam és kiültünk a teraszra. Ahogy a füst lassan felszállt a korai, hűvös levegőben, eszembe jutott a tegnap este. A hangja folyamatosan csengett a fülemben, és mellé társul a kép, ahogy a játszótéren megállt előttem. Elmosolyodtam. Dana is hasonlóképp tett, bár az ő gondolatai valahol egész máshol jártak, mert hamarosan nagyot sóhajtott.
- Hjajj, még másfél hónap és végre szünet.
- Ja... jó lesz.
- Koncertek, bulik, a szülinapod, meg minden...
- Tényleg.
- August Burns Red lesz egy hónap múlva.
- Igeeen? - néztem rá megörülve a hírnek.
- Aha.
- Az kötelező program lesz, attól tartok!
- Úgy bizony, ilyen alkalmat nem hagyunk ki! Kivel lépnek fel?
- Ööö, várj, meg kell néznem. - kutakodni kezdett a telefonjában. - Itt is van. Blessthefall lesz, aztán Bullet For My Valentine. Korn..., és... ó. Ó-óó.
- Na? - kerekedett el a szemem.
- Öhm. Blessthefall, Bullet, Korn, és Suicide Silence.
- Mármint...
- Igen. - erősítette meg.
Szóval egy két napos fesztivál keretében színpadon láthatom a még félig ismeretlen ismerőst. Mitch még mindig kérdőjel bennem, hogy mit is akar pontosan a fiú. Mintha nem lenne nyilvánvaló. Bár jobban belegondolva nem is az.
- Szóval mindenképp megyünk. - mondtam egy kicsit inkább kérdve.
- Igen. - válaszolta meg.
- Huhh...
- Atyaég, bele sem mereg gondolni, mekkora buli lesz!
- Én sem, de tuti nagyon szól majd. - nevettem, és már előre elöntött az adrenalin.
- Na jó, megyek zuhanyozni.
- Okés. Húsz perccel előbb el tudunk indulni? Kerülni kéne egyet a hobbibolt felé. Festéket kell vennem.
- Ja, nekem meg grafitot.
- Akkor haladj, mert nekem is zuhizni kell még.
- Jó.
Felment, és én is bementem. Az előbb fel sem tűnt, hogy az asztalon van egy cetli meg egy kis pénz. "Vegyél festéket meg kaját magadnak. Apa". Ez Rá vall. Kedves gesztus, elraktam.
Ahogy elindultam föl a szobámba, megcsörrent a telefonom.
- Igen?
- Szia. Beengedsz?
- Tessék?
- Kinyitnád az ajtót?
Visszamentem, és a pultról felvéve a lakáskulcsom, a bejárati ajtóhoz sétáltam. Szélesre nyitottam, és igyekeztem nem felborulni, ahogy Vic a nyakamba ugrott. Immáron 2 éve legjobb barátom, bár Danával eleinte nehezen jöttek ki, de mára teljesen jóban vannak.
Leültünk az étkezőasztalhoz, amikor Dana kijött a fürdőszobából. Miközben elindult lefelé a lépcsőn, hangosan kezdte magyarázni, hogy mennyire utálja, mikor a borotvától kipattog a ... khm - itt-ott, nem észlelve, hogy nem egyedül vagyok. Mikor egy szál fehérneműben a lépcsőfordulóba ért, és meglátta Vic-et, hangosan felsikítva rohant vissza az emeletre. A fehér köntösömben tért vissza, és Vic-re ripakodott.
- Miért nem vagy képes szólni? És ha pucér vagyok, mi lett volna? Jézusom...
- Hát, erre hadd ne válaszoljak. - nevetett fel a fiú.
- Haha, nem vagy vicces. - mondta nevetve Dana, majd nagy öleléssel köszöntötték egymást.
- Mi újság?
- Semmi... Tegnap randizni voltam. Találjátok ki, kivel! - csillant fel a szeme.
- Mmm, Colette? - kérdeztem egy pillanat után, az évfolyam "csodás" szőke barbibabájára. Azonnal meg is bántam, mert Vic úgy nézett rám, mint valami fogyatékosra.
- Colette? Ez egy rossz vicc? Fúj. Tudod... van az az aranyszabály, hogy a fiúk csókolni akarnak, nem festéket nyalni... Találnál te azon a lányon egyetlen négyzetcentit, ahol nincs rajta valami? Ahh,... bottal sem nyúlnék hozzá.
- Jó, talán benéztem kicsit. - vigyorogtam, mire folytatta.
- Ráadásul annak a szerencsétlennek annyi esze nincs, mint egy marék félig megemésztve kihányt mohának.
- Fúj, Vic, kevésbé gyomorfogató példát nem hozhattál volna? - nézett rá undorodva Dana.
- Szemléltetni szerettem volna a lány túltengő hátrányait.
- Jó... na mindegy.
- Szóval, kivel voltál? - kérdeztem végül.
- Nos, Ő egy csodálatos személy... tulajdonképp elsőre beleszerettem... csodás szemek, ajkak, a haja gyönyörű és mindig jó illatú, gyönyörű a mosolya és úgy csókol, ahogy még soha senki.
- És a neve?
- Hupsz, arról megfeledkeztem. Dean Nickart.
Dana kezéből kiesett a telefonja, és én is erősen megszédültem, ahogy meghallottam a srác nevét. Óráknak tűnő pillanatokig néztünk kikerekedett szemmel Vic-re, mikor kitört belőle a röhögés.
- Látnotok kéne magatokat - vihogott eszeveszettül -, szörnyen viccesek vagytok.
- Vic... attól tartok, valami apróságot elfelejtettél elárulni... Mióta vagy homoszexuális? - kérdeztem elcsukló hangon, és körülbelül beleolvadtam a hófehér pulcsimba.
- Csak szivattalak Titeket, nyugi. De ez a fej mindent megért. - kezdett megint kuncogni.
- Három másodperced van, hogy elmenekülj, mert ha utolérlek, életed utolsó rossz döntését hoztad meg.
- Nyugi, nyugi, azért nem kell egyből leharapnod a fejem.
- Vic, ez rossz vicc volt!
- Csak mint Colette.
- Jó, akkor végre kinyögnéd szegény lány nevét?
- Ki, csak... azt hiszem elfelejtettem. - hajtotta le a fejét.
- Na jó, elég a viccből, halljuk. - szólt Dana is.
- Oké, oké. Irina Kolesnikova.
- Az orosz?
- Igen, orosz, miért?
- Semmi... - mondta tárgyilagosan, majd rám nézett.
- Szóval aranyos lány.
- Csodálatos. Aranyos az akcentusa.
- Hát, sok sikert nektek! - mosolyogtam rá.
Dana hozzátette, hogy mindenképp szóljon, ha összejöttek, és hogy mutassa be nekünk mielőbb, mert szeretnénk megismerni.
- Te jó ég, gyerekek, azonnal indulnunk kell! Elbeszélgettük az időt. Egy pillanat, és jövök, 5 perc múlva legyetek útra készek! - azzal felrohantam a lépcsőn, és kirángattam a szekrényemből pár göncöt. Fekete farmer a kedvenc ABR-pólómmal. Kapkodva felkaptam magamra, és összedobáltam a cuccaim a táskámba. Dana hasonlóan sietősen szedte össze magát. Lerohantam a fürdőszobába, ahol egy gyors - és elég durva mozdulatokkal elvégzett - fésülködés-tupírozás-lakkozás kombó után hasonlóan sietve fogat mostam, sminkeltem, majd kirohantam az előszobába. Felkaptam a fekete-fehér slipperem és előkotortam a lakáskulcsom.
- Mehetünk?
- Aha. - állt föl az asztaltón Dana.
- Váárj, nekem pisilnem kell. - nyávogott ötéves módjára Vic, majd balettos mozdulatokkal, kezeit feje fölé emelve eltipegett a mosdó felé.
- Istenem, ez az ember... katasztrófa. - sóhajtottam az órára pillantva.
- Semmi gáz. Van még idő.
A következő pillanatban Vic felsikított.
- Egy pók van a wc-ben! - hangzott a kis helységből. Az ez után kiszűrődő hangokból ítélve hősiesen megküzdött vele, aztán "elvégezte a dolgát", majd elégedett arckifejezéssel kisétált.
- Most, hogy kibohóckodtad magad, mehetünk? - kérdeztem nem túl kedvesen.
- Aha. - szólt. - Amúgy kocsival vagyok.
- És ezt csak most mondod?
- Miért, mikor kellett volna?
- ...Mindegy is, menjünk.
Bezártam a lakást, és lesétáltunk a lépcsőn. Beszálltunk a kocsiba, és nagy nehezen nekiindultunk.

007 - Merjem...?

Rekedtes volt a hangja, és szörnyen zaklatottnak tűnt. Nem mertem megfordulni, pedig mindennél jobban érdekelt, ki ez. Végül erőt vettem magamon és lassan hátranéztem. A látvány megint csalódást okozott, a bátyám volt. Tele volt sebekkel, pólójára csupán néhány cafat textil emlékeztetett. Egész testben remegett, és még beszélni próbált, mikor a földre zuhant. Dana gyorsabb volt tőlem, így ő ért hozzá előbb, és ébreszteni próbálta az ájultat.

- Megint részeg? - kérdeztem remegő hangon mellé térdelve, de nem éreztem alkohol szagát.

- Nem... úgy tűnik, megverték... vigyük be. Fogd a lábát. Gyerünk! - utasított Dana meglepően nyugodtan. Mindig is jól kezelte a stresszhelyzeteket, így tettem, amit mondott. Bent lefektettük a kanapéra. Míg beszélni igyekeztem hozzá, a barátnőm már mentőért telefonált.

Percek múlva hangos szirénázással ért ki az orvos, és közölte, hogy most beviszik és kivizsgálják, van-e valami komolyabb baja. Kérték a papírjait, amiről semmit nem tudtam, révén, hogy mindig máshol tartotta őket. A mentő érkezése után egyetlen perccel futott be apa is, így ő ment vele és intézett mindent.

Danával újra kettesben maradva mentünk fel az emeletre, és míg nyugtatott, egyfolytában a telefonomat lestem, hogy mikor érkezik üzenet vagy jön be hívás valakitől, hogy szóljon, mégis mi van. Kicsit haragudtam rá, mert tudtam róla, hogy mindig keresi a bajt magának. Valószínűleg ez most sem volt másképp, de ennyire nem kapott még ki senkitől.. mellényúlhatott ellenfélválasztásnál.

Beszélgettünk, és telt az idő, azonban senki nem jelentkezett. Időközben előkerültek a borítékok, amikben a féléves értékeléseink voltak.
- Megnézted már? - kérdeztem.
- Nem.. de kíváncsi vagyok.
- Akkor bontsunk.
- Oké.
Feltéptem és óvatosan kihúztam a papírlapot. Barátnőm hasonlóképp tett, és pár percre csend telepedett a szobára. Mikorra mindketten végigolvastuk a két-két oldalas elemzéseket, mindketten nehéz szívvel sóhajtoztunk.
- Mi lesz velem? Geometriából végem lesz, mint a botnak... meg közgazdaságtanból is. - nézett fel.
- Ne aggódj, geóból én is hasonlóan állok. Csak mint franciából...
- Viszont úgy látom, rajzból nagyon jól állsz.
- Aha...
- Megjött már az eredménye a versenynek? - kérdezte, mire beugrott, hogy még egy borítékom van.
- Igen... pont ma kaptam kézhez.
- És? Hanyadik lettél?
- Nem tudom, nem néztem meg.
- Mi? Versenyeredmény és nem is érdekel?
- Nem lett annyira jó, csak összefirkáltam valamiket. Körülöttem mindenki nagyon alkotásban volt, biztos nem lett semmi jó helyezésem.
- Azért én megnézném.
- Legyen... - húztam közelebb a táskám, és kivettem a vaskos barna értesítőt.
A szakadt papírból kihulló három lap meglepett, ekkora csomag érkezése után többre számítottam. Az elsőt átfutottam, egy jelentkezési lap volt a Los Angeles-i Művészeti Egyetemre. A másodikon az eredményem volt. 37 induló, ebből megjelent 36, eredmény: 1. hely: Renée Pernelle; 2. hely: Avice Worsnop; 3. hely: Scott Whitten; 4. hely: Daniel P. Talbott ... a neveken végigfutva megakadt a szemem egy néven. 14. hely: Dita Lucker. Mosolyogtam csak a névrokonságon, aztán áttértem a harmadik lapra, ami értelmet adott a jelentkezésinek. Azaz az első három ember előnnyel rendelkezik a felvételkor. Sajnos ez engem még nem érint, mert két évem van még itt, Riverside-ban. Azért a második helynek abszolút örültem, még ha kicsit értetlenül is álltam a dolog előtt. Tényleg nem tartottam jónak, amit két óra alatt lefirkálgattam. Fantázia volt benne, de a megvalósítása nem lett olyan jó, mint szerettem volna.
Danának átnyújtva az eredményt elégedetten mosolyogtam, és mikor meglátta a kettes mellett a nevem, a nyakamba borult.
Pár percig örültünk egymásnak, de valahogy nem tudtam még egészen örülni, frusztrált a bátyám állapota. Mindennél jobban szerettem volna már tudni, mi van vele. Akármilyen testvérek is vagyunk, azért nagyon szeretem és fontos nekem.
Azért a tudatom alatt más is motoszkált, ami nem egészen hagyott nyugodni. Mitchell keresésére csak jóval később került sor, valahogy 11 után, mikorra már kicsit oldódtunk. Végignéztünk minden képet, minden elérhetőséget, mindent, amit találtunk a fiúról. Rengeteg dolgot kiderítettünk, mint például hogy van egy bandája, ami deathcore-t játszik, az információk és képek szerint ő a frontember. Pontosítván ők a frontemberek.. mert hogy mellette áll egy bizonyos Tanner Womack. Jövő hónapra terveznek egy koncertet itt, Riverside-ban is, amire megbeszéltük, hogy elmegyünk. A zenéjüket hallva abszolút profik, már vártam, hogy láthassam, hallhassam őket.
Kettő körül járhatott az idő. A hifiből üvöltő Whitechapel valahogy nem dobta fel a szomszédokat, mert az album második számán halványan átszűrődött a csengő hangja. Tombolva ugráltam le a lépcsőn, és ajtót nyitottam a feldúlt hölgynek, aki szörnyű fejfájásra és "holnapdolgoznomkell"-szindrómára panaszkodva követelte a zene lehalkítását. Egy pillanatot kértem, és besétáltam a konyhába. Kivettem a szekrényből egy szem Algopyrin-t és töltöttem mellé egy pohár vizet. Kezébe nyomtam, hogy talán ez majd segít, mire fújtatni kezdett.
- Arcátlan kölyke! Anyád nem tanított meg viselkedni?
- Sajnálom, már 12 éve nem velünk él.
- Ne szemtelenkedj, kapcsold ki ezt a szörnyűséget, mert én megyek oda és kapcsolom ki, de annak nem lesz jó vége!
Épp egy igen csípőset szerettem volna válaszolni, mikor valaki kisétált a garázs felől növekvő tuják mögül.
- Na jó, elég legyen ebből! Mi folyik itt? Avice, kapcsold ki a zenét. Mrs. Williams, talán valami probléma van?
- Nem dehogy, én csak hallottam, hogy még ébren van, és gondoltam, megkértem, hogy ... hozzon egy szem gyógyszert, szörnyen fáj a fejem. - világ életében nagy kamus volt a nő, de most tényleg lehetett valami baja, mert igencsak alulmúlta magát ezzel a füllentéssel. Apámtól évek óta fél, bár soha nem mondták el, miért. Talán jobb is, ha nem tudom.
Besétáltam a házba, utánam apa is. A bejárati ajtó hangos csattanással vágódott be.
- Hupszi... - nézett utána, majd a fürdőszoba felé indult.
- Apa! - szóltam utána. Az ajtóban megtorpant és felém fordult.
- Adam...?
- Megmarad... holnap délelőtt kijöhet, de még ma éjjel megfigyelik.
- Kivel keveredhetett össze?
- Nem tudom. Talán majd ő elmondja.
- Ha kiderítem, megfojtom.
- Azért ne olyan sebesen. De ha megbocsájtasz, most fürdenék...
- Oké.. jó éjt. Ja, Dana itt alszik...
- Rendben. Jó éjt. - azzal bezárkózott.
Felsétáltam a lépcsőn, és bezártam magam mögött a szobám ajtaját.
- Jött egy üzeneted, előbb rezgett a telefonod. - szólt a barátnőm fel sem nézve a laptopból, amin a jelek szerint még mindig Mitch után nyomozott.
- Kitől? - kérdeztem miközben az asztalhoz sétáltam.
- Nem tudom, nem néztem.
- Aha...
Ahogy feloldottam a képernyőt, fejbe vágott a név. Mitch Lucker. Rányomtam az üzenetre. Szokásához híven rövid és tömör volt. "Nem hívtál :p". Kishíján összeestem. Remegve fordultam Dana felé, aki először értetlen arcot vágott, majd elképedt.
- Csak nem...?
- Nem tudom... kire gondolsz? - kérdeztem remegő hangon.
- Mit írt? - hagyta figyelmen kívül a kérdésem.
Nem szóltam semmit, csak a kezébe nyomtam az eszközt. A két szót látva felcsillant a szeme, és üveghangon kezdett visítani.
- Úristen... úristen! Ez... juj. Híívjuk fel moooost!
- Helyes! - nevettem fel és még mindig egész testben remegve ültem le a szőnyeg közepére, és megkerestem a névjegyét. Vacilláltam fölötte egy pillanatig.
- Merjem..?
- Persze!
- Nem bírom - tört ki belőlem a nevetés -, csináld te! - toltam elé.
- Jó, de te szólsz bele!
- Huhh... na jó.
És azzal rányomott a hívásra. És abban a pillanatban megpecsételte a sorsom.